Sport A-tól Z-ig

Az asztalitenisz (pingpongozás) a labdajátékok, mégpedig az ütős labdajátékok csoportjába tartozó teremsport (a szabadban való művelése inkább a szabadidős sporttevékenységre jellemző), amelyet két játékos (egyes) vagy négy játékos (páros) játssza. Az egykor „sulyoknak” nevezett rövid nyelű eszközzel egy könnyű, kicsi labdát kellett ütögetni oda-vissza, egy hálóval kettéosztott asztalon. A játék célja, hogy az ellenféllel szemben pontot szerezzünk olyan ütésekkel, melyet az nem tud vissza adni a háló fölött. Ahhoz, hogy ezt a labdajátékot megszeressük, nem kell sok technikai tudás. Itt nincsenek előnyben sem a magas, sem az erős emberek. Itt minden a reflexeken múlik. Mind a két nem játszhatja, az egyéni versenyeken kívül itt is rendeznek vegyes páros versenyeket, ahol a férfiak és a nők együtt játszanak.

Az asztaliteniszt állandóan változó, de kis területen játsszák. Ebből következik, hogy rendkívül változó a játék képe, a pálya viszonylag rövid, a labda kicsi és gyors. Ez a játék elsősorban koordinációs képességet, gyorsaságot, állóképességet fejleszt. Mindemellett gyors reflexre, jól begyakorolt technikára van szükség, amely kellő labdaérzékkel párosul.

A változóan gyors labdamenetek, a nagy erejű, pontosan helyezett ütések, kontraütések, látványos védések, ejtések és sok más technikai, illetve taktikai megoldás igen izgalmassá, látványossá teszik a játékot a nézők számára is. A játékhoz nagyfokú koncentrációs képességre van szükség.

A játékot alapfokon viszonylag rövid idő alatt el lehet sajátítani. Versenyszerű alkalmazásához a kiválasztást már korán érdemes elvégezni. A játék sok örömet és élményt nyújt a gyerekeknek, amely a további felkészüléshez kellő motivációt jelent. Gyerekek, felnőttek egyaránt űzhetik. Idősebb korban érthetőbben inkább az egészség megőrzését, a kellemes kikapcsolódást szolgálja.

Iskolai alkalmazása történhet a hosszabb szünetekben, a napközis foglalkozások előtt, a házi bajnokságok alkalmával, de a diákolimpiák versenyét is jól szolgálja.

Előnye a játéknak, hogy a tárgyi feltételek megteremtéséhez nem kell nagyobb anyagi befektetés.

Nemzetközi múlt

A XVII. században már meglehetősen népszerűnek számítottak a labdajátékok. Ekkortájt kezd elkülönülni a labdajátékok két alapvető típusa. A népek játékaként inkább a labda lábbal, illetve kézzel történő dobása, tehát közvetlenül a végtagokkal történő labdaérintés volt a népszerű. Az előkelőségek inkább valamilyen kézben fogható ütővel értek az eleve kisebb labdákhoz úgy, hogy külön-külön térfélről ütögették egymásnak a labdát. Az idők folyamán ez utóbbi játékból alakult ki a tenisz kicsinyített, nem túl költséges, asztalokon játszott változata, az asztalitenisz. Az asztaliteniszezést lényegében ebéd utáni könnyű szórakoztatásra találták ki, no meg arra, hogy ha a szabadban esik (mint általában Angliában), zárt helyiségben, például szobában is lehessen teniszezni. Az asztalitenisz őshazájának tehát Anglia tekinthető.

Ezen előzmények után egészen 1884-ig kellett várni. Ekkor az Aytes sportáru kereskedés katalógusában kezdtek szerepelni a különféle asztalitenisz cikkek. Az asztalitenisz versenyszabályait 1891-ben az angol Baxter szabadalmaztatta. Az ugyancsak angol Gibbs az Egyesült Államokban tett üzleti útja során vásárolt olyan celluloidlabdákat, amelyeket addig csak gyermekjátékként használtak. Ez a játék elsősorban az 1899–1904-es angliai pingpongláz idején vált népszerűvé. A pingpong elnevezésre végül a század elején az Egyesült Államokban egy Parker nevű cég nyújtotta be szabadalmi kérelmét.

1900-ban alakult meg az angliai Table Tennis Association és a Ping Pong Association, s a két szövetség 1903-ban egyesült. A modern asztalitenisz játékszabályait L. Huchinson a Cavendish Club tagja alakította ki. 1903-tól a table-tennis és a pingpong ugyanazt a játékot jelenti.

A „Pingpong” tehát egy kereskedelmi márkanév, amelyet a múlt század végén jegyeztetett be a London melletti Croydon egyik játékgyártója. 1921-ben a játék szerelmesei egyesületet alakítottak, hogy kidolgozzák az országos szabályzatot, de lemondtak a „pingpong” név használatáról, mivel jogdíjat kellett volna fizetni a név tulajdonosának. Ekkor nevezték el a pingpongot asztalitenisznek.

A Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség – International Table Tennis Federation (ITTF) 1926. december 12-én alakult meg Londonban. Az alapító tagok közt találjuk Magyarországot is. Jelenleg 156 nemzetet számlál a szövetség.

Az ITTF 1926-tól 1957-ig évente, 1959-től kétévente világbajnokságokat írt ki. Az elsőt Londonban rendezték meg 1926. december 6–11. között öt számban. Női párosban 1928-tól, női csapatban 1935-től rendeznek világbajnokságot. A győztesek a világbajnoki elsőség mellett 1926-tól egy-egy vándordíjat is védenek.

A sportág történetében, pontosabban annak népszerűsítésében nagy jelentősége volt annak, hogy az 1920-as években egyre gyakrabban játszottak gumiütővel.

A szabályok további csiszolása révén 1937-ben eltiltották az ujjakkal való labdapörgetést az adogatásnál.

1947-ben bevezették az adogatást nyitott tenyérből, majd 1952-ben a japánok vezettek be két nagy újítást: bemutatták a szivacsütőt és a tollszárfogást. Végül 1956-ban játszottak először szoft- vagy más néven szendvicsütővel.

1957. március 13-án Stockholmban megalakult az Európai Asztalitenisz Unió – European Table Tennis Union (ETTU), amely 1958-tól minden páros évben Európa-bajnokságokat rendez. Az elsőre 1958-ban Budapesten került sor. 1959-ben egységesítették az ütőket (betiltották a szivacsütőket). 1960-ban a kínaiak először alkalmazták a pörgetés; 1961-ben bevezették, 1963-ban pedig korszerűsítették a válogató szabályt. 1965-ben kialakult a csapat-világbajnokság jelenlegi rendszere. 1982-től már csak az ITTF által jóváhagyott ütőborításokkal lehet játszani a világ- és a kontinentális bajnokságokon. Az ITTF világkupa-verseny kiírását kezdeményezte, amelyet 1980-tól valósított meg.

A NOB 1977-ben ismerte el az asztaliteniszt, mint olimpiai sportágat. 1981-ben pedig felvette az olimpia műsorára; a sportág először az 1988-as a szöuli nyári olimpián szerepelt.

Az olimpiák történetének legeredményesebb versenyzője a dél-koreai Teng Ja-Ping, aki négy elsőséggel büszkélkedhet.

Az asztalitenisz versenyszámai: férfi-női egyes, férfi-női csapat, férfi-női páros, vegyes páros.

Pekingben az eddigi kiíráshoz képest némi változás volt, hiszen a párosok helyett csapatversenyeket rendeztek férfiaknak és nőknek, ami egyvalamire garancia: legalább itt nem lesz kínai házi döntő.

További jelentősebb versenyek: Szuper Liga, Európa Top 12, BEK és az ETTU Nancy Evans Kupa.

Női vonalon a kínaiak teljesen „letarolták” a sportágat, számtalan európai ország foglalkoztat kínai versenyzőt saját színeiben – a férfiaknál ez kevésbé divat, ettől függetlenül ott sem bírnak igazán az ázsiaiakkal, bár néhány európai ország (elsősorban a svédek) jeles képviselői jó ideig tartották, tartják a frontot a távol-keleti fölénnyel szemben.

A játék világszerte elterjedt (csak Kínában 10 millióan űzik versenyszerűen ezt a sportágat, és fölényükre jellemző, hogy az eddigi olimpiákon 36 érmet nyertek versenyzőik).

Hazai múlt

Hazánkban 1902-ben ismerték meg az asztaliteniszt. Budapesten először a híres angol labdarugó Edward Shires mutatta be először az asztaliteniszt, amelyet hazánkban először az MTK és a MAC karolt fel. Az első országos versenyt is a MAC rendezte 1903-ban. A világ első asztalitenisz-bajnokságát 1905-ben Budapesten a Budapesti Egyetemi Athletikai Club (BEAC) vívótermében bonyolították le.

A Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség (MOATSZ) 1924. december 23-án alakult meg. Ez a név 1962-től Magyar Asztalitenisz Szövetségre (MATSZ) változott. A Nemzeti Csapat-bajnokság csak 1947–1948-ban formálódott ki.

Hazánk legjobbjai sokáig uralták a sportágat. Ha a húszas-harmincas években olimpiai sport lett volna az asztalitenisz, megannyi éremmel gazdagodott volna a magyar ötkarikás múlt. Barna Viktor negyven világbajnoki érmével, huszonkétszeres világbajnoki címével máig a sportág legeredményesebb versenyzője, még akkor is, ha a világháború után már nem magyar színekben versenyzett.

A távol-keleti beáramlás a második világháborút követően kezdődött, de Európa még a hetvenes évek végéig ellenállt, ám ekkor az utolsó nagy magyar generáció (Gergely–Jónyer–Klampár) világbajnoki címét követően végleg megkezdődött a kínai–japán térhódítás.

Olimpián Klampár Tibor érte el a legjobb eredményt, aki a negyedik helyet szerezte meg Szöulban. Nőknél a Bátorfi–Tóth női páros jutott a legtovább, akik Sydneyben a bronzéremért csatázhattak, de sajnos alulmaradtak egy kínai duóval szemben.

Versenyszabályok

A „nagy testvérhez”, tehát a teniszhez hasonlóan egyenes kieséses rendszerben mérkőznek az indulók, igaz, úgy, hogy először a 33–64. helyen rangsoroltak mérkőznek, majd a 16 továbbjutó bekerül a 17–32. helyezett mellé – ezek a győztesek kerülnek aztán szembe az első tizenhat kiemelttel a harmadik fordulóban, azaz gyakorlatilag innen indul az igazi haddelhadd.

A csapatversenyben 16–16 csapat vesz részt, ezeket négy négyes csoportba sorsolják. A csoportok győztesei kerülnek az elődöntőbe, az itteni vesztesek pedig a csoportok második helyezettjeivel a bronzéremért küzdenek. A csapatverseny során két egyest egy páros követ, majd ha még van tét, újabb két egyes következik.

A sydneyi játékokat követően átalakult az asztalitenisz: 2 milliméterrel nőtt a labdák átmérője (), valamint a súlyuk is változott (2,5 grammról 2,7-re). Elbúcsúztak a 21 pontos szettektől – amelyekből hármat kellett nyerni –, ehelyett 11 pontot kell elérni, viszont négy szettet kell hozni a meccshez. A szabály szelleme nem változott: a szetteken belül két pont különbséggel kell nyerni. Az adogatás joga kétpontonként száll át a másikra, 10 : 10 után pontonként.

A játék szervával indul, a labdát legalább 16 centire kell feldobni, aztán megütni úgy, hogy a labda a háló innenső és túlsó oldalán egyaránt lepattanjon; ezt követően már csak az ellenfél térfelén kell pattannia, ott viszont muszáj, azaz nem lehet röptézni, mint a teniszben. A labdát kizárólag az ütővel lehet megjátszani: amennyiben a labda kettőt pattan az asztalon, vagy másodjára a földhöz ér, a pont az ütő játékost illeti, amennyiben nem pattan az asztalon és úgy ér földet, akkor az ellenfél javára íródik a pont.

Labdamenet a játéknak az a szakasza, ameddig a sportolók egy szabályos adogatás után játékban tudják tartani a labdát szabályos körülmények között.

Párosban a szervának a túlsó térfél jobb oldalán kell landolnia, majd a kialakuló menet során a párok tagjai felváltva ütnek a labdába, ellenkező esetben elvesztik a pontot.

A mérkőzést egy játékvezető felügyeli, akinek az ítélete döntő bármilyen kérdésben.

Hivatalos olimpiai versenyszámok

Férfi, női egyes és férfi, női csapat (3–3 fős).

Magyar Asztalitenisz Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6840

Fax: (+36 1) 460-6841

E-mail: <moatsz@moatsz.hu>

WEB: www.moatsz.hu

A természetes mozgásokat, vagy elemi mozgásformákat, mint a gyaloglást, futást, ugrást, dobást, már az őskorban is gyakorolták, hiszen annak hatékonysága sokszor élet-halál kérdése volt. A mai atlétika főbb mozgásformáit elődeink akkor még csak a létfenntartás érdekében végezték, majd az avatási próbák elterjedésével a fizikai képességek tudatos fejlesztésében is fontos eszközként jelentek meg. Az atlétika sportági kialakulása az ókorra tehető. Alapvetően egyszerű, de mégis sokrétű és rendkívül népszerű mozgásanyaga miatt a sportok királynőjének is nevezik ezt a sportágat.

Nemzetközi múlt

Leginkább a görög olimpiák (azon belül is elsősorban a maratoni futás legendája) jelentették az atlétika sportági kezdetét az egyiptomi, indiai, kínai és római kultúra mellett. Az atlétika szó görög eredetű, az „athletosz” szóból származik, melynek jelentése kezdetben nehéz munkát végző ember volt, majd később minden olyan versenyzőre használták, aki valamilyen díjért hivatásszerűen versengett. Az olimpiai eseményeken sokáig csak stadionfutásban (kb. ) versenyeztek, majd további versenyszámokat is beiktattak a bajnokság programjába. A kettős stadionfutás, a hosszútávfutás, fegyveres futás, távolugrás mellett az öttusa is tartalmazott atlétikai számokat. A középkorban a lovagi tornák és egyéb ünnepélyek, vásári mulatságok voltak színterei az atlétikai versengéseknek. A néptömegek szórakoztatására különböző futó-, ugró- és kőhajító versenyeket rendeztek. Az első atlétikáról szóló, említésre méltó gyűjtemény 1661-ben jelent meg az angol Burton tollából, mely pontosan leírta az atlétika már ismert ágait.

Az újkori atlétika, mint egy mai értelemben vett sportág, Angliából származik. Az 1700-as években itt jelentek meg a fogadásból futva, gyalogolva versengő pedesztriánok. Küzdelmeik egyre jobban felkeltették az atlétika iránt érdeklődők figyelmét. A sportág jelentős eseménye volt 1850-ben, Oxfordban az első nyilvános verseny, melyet további vetélkedések követtek. 1866-ban, Londonban nemzeti bajnokságot rendeztek, majd 1880-ban Angliában megalakult az első atlétikai szövetség, az Amateur Athletic Association (AAA). Az első nemzetközi atlétikai versenyt 1895-ben New Yorkban rendezték meg, a New York AC és a London AC között.

Az újkori olimpiai játékok tovább népszerűsítették az atlétikát. 1896-ban már 14 versenyszámban avattak bajnokot. A sportág töretlen fejlődése más földrészen is elindult. Sorra alakultak az egyesületek, egymást érték a versenyek. Az újabb versenyszámok megjelenése és a nemzetközi versenyek emelkedő száma szükségessé tette egy felsőbb irányító szervezet létrejöttét. 1912-ben, Stockholmban megalakult a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (International Amateur Athletic Federation, IAAF), melynek főtitkári posztját 1991-től haláláig Gyulai István töltötte be. A szövetség székhelye Monacóban van. A nemzetközi szervezet 1914 óta tartja nyilván a hivatalos világcsúcslistát, koordinálja a tagországok szövetségeit, egységesíti a versenyszabályokat és meghatározza a használható felszereléseket, eszközöket. Más sportághoz hasonlóan a nők sokáig nem szerepelhettek az olimpia atlétikai programjában. Ugyan már korábban rendeztek női versenyeket szerte a világon, a sport legrangosabb eseményei közé csak 1928-ban, Amszterdamban került a női atlétika. Mivel nem vettek fel minden akkori versenyszámot a nők küzdelmeibe, így sorra alakultak a nemzeti női sportszövetségek, melyek a Nemzetközi Női Sportszövetségbe (FSFI) tömörültek. Ez a szervezet egészen 1934-ig négyévente megrendezte a női világbajnokságot, majd 1936-ban a női szövetség megszűnése után az IAAF vette át a női atlétika irányítását is.

Az atlétika további erősödését jelentette az egyes kontinenseken létrejött szövetségek.

1932-ben magyar javaslatra megalakult az Európa Bizottság, majd az Európai Atlétikai Szövetség (European Athletic Association, EAA). 1934-ben Torinóban rendezték meg az első szabadtéri Európa-bajnokságot.

A világháború után gyorsan magára talált a sportág és az ’50-es években már világraszóló eredmények születtek. Ehhez nagyban hozzájárult a sportszerek, eszközök és egyéb technikai felszerelések, valamint az edzéselmélet és az orvostudomány nagy léptékű fejlődése. Az atlétika sportág vezető nemzete az Egyesült Államok. Korszerű feltételeiknek köszönhetően már a századfordulón rendeztek fedett pályás versenyeket. Ezt a tendenciát Európa csak a ’60-as években vette át. Európában az első ilyen eseményt Európai Játékok néven rendezték meg, majd 1970-től már fedett pályás Európa-bajnokság néven ismert. A szabadtéri versenyek közül említésre méltók az Európa-kupa (1965-től), a Világkupa (1977-től), a világbajnokság (1983-tól). Fedett pályás világbajnokságot 1987-től rendeznek.

A nemzetek olimpiai eredményeinek rangsorában az amerikaiak magabiztosan vezetnek, de a Szovjetunió és utódállamai, valamint Németország (NDK, NSZK) is dobogós helyeket foglalnak el.

A legtöbb olimpiai elsőséget atlétikából a finn legenda, Paavo Nurmi szerezte, szám szerint kilencet, de nem feledkezhetünk meg az amerikai Carl Lewisről sem, aki hét egyéni aranyérme mellé két váltóban is győzelemre vitte csapatát. A nőknél az amerikai Evelyn Ashford volt a legjobb aranyéremgyűjtő öt elsőséggel.

Az atlétika sportág versenyszámaiban érvényes világcsúcsok elérhetők a következő linken: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_world_records_in_athletics

Hazai múlt

Hazánkban a szervezett atlétika kezdetben a katonai kiképzés részeként volt jelen, majd 1864-ben, Pozsonyban megrendezték az első kihívásos atlétikai versenyt, mely a sportág magyarországi térhódítását igazolta. 1875-ben az angliai tanulmányúton járt gróf Esterházy Miksa útmutatásai alapján megalapították az első magyar atlétikai egyesületet, a Magyar Athletikai Clubot (MAC). Ezt további egyesületek követték a fővárosban és vidéken: Aradon, Kassán, Szegeden, Debrecenben, Sopronban és Pécsett.

A magyar atléták már 1896-ban részt vettek az első újkori olimpián. Dáni Nándor, Szokoly Lajos és Kellner Gyula több érmes helyezést szereztek, 1900-ban Bauer Rudolf pedig aranyérmes lett diszkoszvetésben, bizonyítva a magyar atlétika életképességét. A Magyar Athletikai Szövetség (MASZ) 1897-ben jött létre. Megalakulása után röviddel a legjelentősebb sportszervezetté nőtte ki magát. Az atlétika mellett ellátta a birkózás, úszás, vívás, vízilabda és a súlyemelés irányítását is, valamint célul tűzte ki további szakosztályok létrehozását. 1913-ban már több mint száz egyesületet tartottak számon, Magyarországon. A MASZ szervezésében 1912-ben a nemzeti válogatott az osztrákokkal versenyzett és 8,5:2,5 arányban győzött. Ebben az időszakban versenyzőink közül Mezey Wiesner Frigyes és Rajz Ferenc már hitelesített világcsúcsot állított fel. Az első világháborúban sajnos több kiváló versenyzőnk hősi halált halt és az újabb kiváló eredményekre majd tíz évet kellett várni.

Az 1920-as évek végére már a női atlétika is teret követelt magának. Az első hazai eseményre a Testnevelési Főiskolán került sor egy háziverseny keretében, majd 1927-ben nyílt versenyt is rendeztek. A női szakág 1936-ban, Berlinben bizonyított, ahol Kádárné Csák Ibolya aranyérmet szerzett magasugrásban. Ezt a győzelmet további kiváló eredmények követték a férfiak részéről is. Atlétáink a két világháború közötti teljesítményeikkel megírták a magyar atlétika első fénykorát.

A második világháború újabb visszaesést jelentett a magyar sport számára, de az atlétika ismét gyorsan talpra állt. 1945 nyarán már nemzeti bajnokságot rendeztek, 1946-ban Európa-bajnokságon, 1948-ban az olimpián állhattak rajthoz legjobbjaink, ahol újabb aranyakat szereztek. Az állam erőteljes támogatása, a válogatottak szervezett felkészítése eredményesnek bizonyult. Az 1950-es években elérkezett a magyar atlétika második fénykora, melyet olimpiai, Európa-bajnoki és főiskolai világbajnoki győzelmek fémjeleztek. A magyar közép- és hosszútávfutás világhírig jutott. Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László 1500 m-től 10 000 m-ig az összes világcsúcsot elhódította a nagy futómúltú svédektől és finnektől.

A sportág hazai visszaesését olimpiai szempontból a ’70-es évek vége jelentette. A következő olimpiai győzelem csak húsz év múlva jött el Kiss Balázsnak köszönhetően kalapácsvetésben, 1996-ban. Ugyan Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon és fedett pályás világversenyeken számos érmes helyezést értek el a magyar sportolók, újabb olimpiai győzelem azóta nem született, mert doppingvétség miatt két magyar győztestől (mindkettő dobóatléta) is elvették az aranyérmet.

Az olimpiák történetében atlétáink eddig kilenc aranyérmet, tizenkettő ezüstérmet és tizennyolc bronzérmet szereztek. Érdekes, hogy az első helyezések többségét dobóatlétáink könyvelhették el. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_olimpiai_bajnokainak_list%C3%A1ja)

Versenyszabályok

Az atlétika versenyszámait többféle csoportba sorolhatjuk. A futószámok a táv hossza szerint lehetnek rövid távok (60–400 m), középtávok (800–3000 m), hosszú távok (5000–10 000 m), maratoni táv (42 195 m), illetve szuper hosszútávfutás (maratoni távok többszörösei). A terep sajátosságai alapján beszélhetünk síkfutásról, mezei futásról és országúti futásról.

A futás jellege szerint lehet sík-, akadály-, gát- és váltófutás, valamint megkülönböztetjük még a gyaloglást, amely általában országúti versenyszám. Az ugrások között versenyeznek távol-, magas-, rúd- és hármasugrásban. A dobások súlylökésből, diszkoszvetésből, gerelyhajításból és kalapácsvetésből állnak. Nőknek hétpróbában, férfiaknak tízpróbában is rendeznek versenyeket.

Régebben a futó- és ugrószámokat könnyűatlétikának, a dobószámokat a birkózással, a súlyemeléssel és az ökölvívással együtt nehézatlétikának nevezték. Az atlétika versenyszámainak és mozgásainak mai technikai fejlettségéhez nagyban hozzájárultak azok a világklasszis versenyzők, akik stílusát és technikai végrehajtását az egész világ el akarta lesni. Így alakult ki a térdelőrajt (1887), a forgásos kalapácsvetés (1880) a pördülettel végzett diszkoszvetés (1897) az ollózó távolugrás (1901), a guruló, majd hasmánt magasugrás (1920-as évek), a háttal felállásos súlylökés (1950), a flop magasugrás (1968) stb.

A felszerelések és korszerűsítések közül a salak futópálya (1867), a szöges futó- és ugrócipő (1871), a borítható gátak, a rajttámla, a szivacs ugródomb, később a műanyag borítású pálya, a korszerű dobókörök (1950) és védőhálók mind a sportág folyamatos fejlődését jelentették.

Az atlétika nemzetközivé válása óta a szabályok alkotói az egységesítésre, az egyenlő versenyfeltételek megteremtésére törekedtek. A versenyek zavartalan lebonyolításáról a versenybírók gondoskodnak. A versenyzők csak az előírásoknak megfelelő, tiszta öltözetben állhatnak rajthoz, cipőben vagy cipő nélkül. A cipő esetén csak az előírásnak megfelelő számú és méretű szögekkel ellátott cipő használható. A kijelölt és kimért pályán rendezett futószámokban a versenyző a számára kijelölt pályán teljesíti a távot. Szabálytalan versenyzés (lökés, buktatás, pályaelhagyás) esetén a sportolót kizárják. A verseny folyamán a sportoló, a végkimenetelt befolyásoló külső segítséget nem vehet igénybe. A futások eredményét elektromos időmérővel, vagy órával mérik. A helyezéseket célfotóval vagy versenybírói megfigyelés alapján döntik el. Az ugrásokat és dobásokat elektromos mérővel vagy hitelesített mérőszalaggal mérik. Valamennyi versenyszert, amelyet a versenyen használnak, előzetesen hitelesíteni kell. A hitelesítés szabályait az IAAF írja elő.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (férfiak–nők)

Síkfutás: 100 m, 200 m, 400 m, 800 m, 1500 m, 5000 m, 10 000 m, maraton.

Gát-, akadályfutás: 110 m gát (csak férfi), 100 m gát (csak női), 3000 m akadály.

Váltófutás: 4 × 100, 4 × 400 m.

Ugrás: magasugrás, rúdugrás, távolugrás, hármasugrás.

Dobás: diszkoszvetés, gerelyhajítás, kalapácsvetés, súlylökés.

Többpróba: tízpróba (férfi), hétpróba (női).

Gyaloglás: 20 km, 50 km (csak férfi).

Magyar Atlétikai Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460 6843

Fax: (+36 1) 460 6844

E-mail: <titkarsag-masz@masz.hu>

WEB: www.masz.hu

A birkózás olyan küzdősport, eszköz nélkül, test test ellen vívott páros küzdelem, amelyben mindkét fél arra törekszik, hogy ellenfelét az egyensúlyi helyzetből kibillentse, két vállra fektesse, vagy több értékesebb fogást alkalmazzon, és így legyőzze vetélytársát. A birkózás legrégebbi időkre visszavezethető természetes emberi ösztön és tevékenység.

Két fogásnem alakult ki: a szabadfogás és a kötöttfogás. A versenyzők különböző súlycsoportokban, két ágon, kieséses mérkőzéssorozaton juthatnak a döntőbe. A kiesett versenyzők vigaszágra kerülnek.

Nemzetközi múlt

Az őskorban a birkózás elsősorban az élelemszerzés és az ellenséggel való küzdelem eszköze volt. A kb. i. e. 40 000-ig követhető régészeti leletek és az elmúlt másfél évszázadban összegyűjtött néprajzi adalékok összevetése alapján megállapítható, hogy a késői őskorszak emberének fizikai felkészítése is sajátos mágikus aktusokkal párosult. A megmintázott állatrajz és szobor körül eltáncolta az elejtés mozzanatait, dárdákat dobált rá, nyíllal átlőtte, az ellenséget megtestesítő személyt birkózásban vagy más párviadalban legyőzte. Itt nem egyszerű jelképes helyettesítő cselekedetről van szó, hanem igazi, célirányos cselekedetről. Mindezeket az altamirai, a tuc d’auolauberti és a manpestáni barlang leletei hűen tükrözik. Az elejtés vagy győzelem élményének a lejátszása, akár „eltáncolása” rituális keretek között hozzájárult a későbbi nemzedék felkészítéséhez és a tapasztalatok átadásaához is.

A közép- és újkőkorszakban (i. e. 8000–3000) elkezdődött az ősközösség szétbomlása, a létfenntartás fő területe volt a földművelés és az állattenyésztés. A törzsek nagy része letelepedett. Különösen a helyhez kötöttséget igénylő földműves társadalom városvédelmi testgyakorlatai között megtalálható a közelharc egyik eszköze a birkózás is. A törzsek közti összecsapásban a harc egyéni párviadalból állt és ebben a birkózásnak is nagy szerepe volt.

Az ókorban (i. e. IV. évezred–i. sz. 475) az első osztálytársadalmi alakulatok egyik sajátossága lett a hatalom megtartása és a hódításokra is alkalmas embertípus kialakítása. Így az ókor testkultúrájában az önvédelem és ügyességi próba az uralkodó osztály életvitelének megnyilvánulásává vált és a harcászati előképzés gyakorlati anyagává lett.

I. e. a VIII. században a gyakorlóterek mellett kezdetleges birkózócsarnokok épültek. A testgyakorlati ágak között a birkózás is fontos jelentőséget kapott.

A perzsákra vonatkozó tárgyi emlékek, valamint Hérodotosz és Xenophón görög történetírók feljegyzései is tartalmazzák, hogy a „nevelőházakban” más testgyakorlati ágak között a birkózást is oktatták az ifjaknak.

Az ókori Egyiptomban (i. e. 2635–2155) a leletek tanulsága szerint az erőt és ügyességet jobban kifejező, modern szabadfogású birkózás került előtérbe, amelyet a fegyveres arisztokrácia és közvetlen környezete sajátított ki magának. A legkorábbi emlék a Plahhotep vezér (i. e. III. évezred közepe) szakkarai sírjából előkerült mozgásos ábrázolás, amely a fáraók kíséretének magas fokú küzdőszellemére és technikai ismereteire utal. Platón az óegyiptomi látogatásáról írt könyvében elismerően fogalmaz a birkózóművészetről.

Az ókori Kínában, az i. e. VIII. és VI. század között keletkezett krónikák is megemlítik, hogy a félistenhősök legtöbbje az ellenséges törzsek vezéreit birkózó-, ökölvívó- és harci táncviadalban győzték le. A birkózás a jellemnevelésben is szerepet kapott: ha egy birkózó durváskodott, a bírák és a nézők „siao-jen”-nek bélyegezték, ami a társadalmi megvetés magas fokát fejezte ki.

Az ókorban a birkózás és a pankráció nélkülözhetetlen volt a könnyű kézifegyverekkel szemben, különösen akkor, amikor az ellenség foglyul ejtése volt a cél. Az eredmény megítélésében az ellenfél legyőzésénél az akcióra való képtelenné tétel volt a mérvadó. Birkózásban a térdre kényszerítésben nyert kifejezést a győzelem.

Az ókori olimpiák fejlődéstörténetében a többi testgyakorlatok között tehát megjelent a birkózás is (i. e. 708).

A küzdősportok szempontjából különös figyelmet érdemel a középkori Japán, ahol i. sz. 712-ben küzdővetélkedő vette kezdetét. A délről Kjusun szigetére érkező törzsek azzal vívták ki maguknak a letelepedési jogot, hogy isteni héroszuk, Takemidkzuti birkózásban legyőzte az őslakó ajnuk vezérét. Az első chikora-kurobe birkózótornát pedig Suinin császár uralkodása idejére (i. e. 230) teszik. A birkózás kedvező feltételeket teremtett a fegyver nélküli párviadalok különböző stílusainak fejlődéséhez. A szamurájok privilégiumához tartozó szumóbirkózás az erő és az állóképesség fejlesztését szolgálta. Maga a szumóverseny motívuma külsőleg rendkívül egyszerűnek tűnik. Az győz, akinek először sikerül ellenfelét a körből kimozdítani vagy földre kényszeríteni. Annál bonyolultabb hagyományokat őriz a küzdelmet megelőző kultikus (vallás-gyakorlathoz tartozó) szertartás.

Az ázsiai nomádoknál – az ural-altáji, kaukázusi és a mongol népeknél – a birkózás egyetlen dobásig tartott. Az iráni és a török birkózók bőrnadrágban, olajozott felsőtesttel küzdöttek. A győzelmet a két vállra fektetés jelentette. A vesztesnek kötelessége volt győzelmi tort rendezni és bőrnadrágját átadni a nyertesnek.

A mongoloknál „A férfiak hármas játékai” ünnepein a – mongol törzsek nagy tavaszi seregszemléjén – birkózás is szerepelt.

A feudalizmus kialakulása időszakában (XI–XV. század) létrejött a lovagi nevelés intézménye. A lovagi vetélkedésekből több testgyakorlati ág kimaradt. A hét lovagi készség között már nem találkozunk küzdősportokkal. Egyedül a birkózásnak jut szerep, amikor is a lovagi tornákon a két lovag „öklelési” vagy pallos viadala nem hozott döntést.

A középkori népek testgyakorlataiban az ösztönösen űzött viaskodás gyakori volt. Ebben megtalálható a botvívás, métajáték, lófuttatás stb., amelyek között jelentős szerepet kapott a birkózás is.

A középkori itáliai városok, „köztársaságok” testkultúrája a testgyakorló szokásokon keresztül ismerhető meg. Rómában már a XI. század végén híressé váltak a testacc versenyek, ahol a Lupercalia (tavasz ünnepe) termékenységi rítusát folytatták keresztény formában. A vetélkedőn a környék községei vettek részt. 1469-ben készített rendezvénytervezetből tudjuk, hogy a hagyományos műsorban birkózás és különféle lófuttatás szerepelt.

A középkor hajnalán lényegében csak a lovagi nevelésben és a katonai kiképzés mozgásanyagában lehet találni bizonyos birkózó- (a kézitusára jellemző) gyakorlatokat.

A XV. században már a népi birkózás kialakulásáról beszélhetünk, melynek közel kétszáz fajtája terjedt el a világon. Közülük sok a mai napig fennmaradt, ilyen például a svájci swingen, a grúz csidaoba, a mongol barilda, a perzsa koati, a török karakudzsak, a japán szumó stb.

1512-ben Albrecht Dürer kiadta a 130 színes rajzzal illusztrált könyvét, amely folyamatában ábrázolta a birkózás egyes technikai fogásait. A kor talán az egyik legérdekesebb műve Fabrin von Auerswald: Ringenkunst (Birkózóművészet) című munkája, amely 87 illusztrációt is tartalmazott.

Itt kell megemlíteni a kiterjedt Török Birodalmat, ahol előszeretettel rendeztek birkózó tornákat virtusból, dicsőségből, erőfitogtatásból. Törökországban a mai napig is kiírnak olajbirkózó versenyeket, ahol komoly pénzdíjakat osztanak ki a résztvevők között.

Az újkorban az angol polgári forradalom (1642) következő időszakában egyre jobban kialakult a gentleman sport, amely az üzleti változásokra épült. A megváltozott „környezetben” a pálmát a küzdősportok közül az ökölvívás vitte. Mellette azonban ott volt a birkózás is, amely szerényebb szerepet kapott: az önvédelmi és presztízskérdések eldöntésében, az önbíráskodás terén volt jelen.

A XVIII–XIX. században elterjedő cirkuszi birkózás már a hivatásos birkózást alapozta meg. Európában a kötöttfogású, míg Amerikában a szabadfogású stílus volt a népszerűbb.

A modern birkózás kialakulása a franciák nevéhez fűződik. A XIX. század elejétől a birkózók Európa cirkuszaiban léptek fel, mint hivatásosok.

A birkózás 1896-tól minden újkori olimpia műsorán szerepelt. Athénben azonban még csak súlycsoport nélküli kötöttfogású versenyeket hirdettek meg.

Az első hivatalosnak elismert kötöttfogású világbajnokságra 1924-ben, szabadfogású világbajnokságra 1951-ben került sor, mindkettőre Helsinkiben. Az első hivatalos kötöttfogású bajnokságot 1925-ben Milánóban, a szabadfogásút 1929-ben Párizsban rendezték. Az első női birkózó Európa-bajnokságot 1988-ban, az első női világbajnokságot 1994-ben tartották. A női birkózás szabályai lényegében megegyeznek a férfi szabadfogású birkózás szabályaival.

1925-ben látott napvilágot az egységes birkózási szabálykönyv, amelyben a világszerte érvényes szabályoknak a magyar szabályokat fogadták el.

1966-tól – az olimpia éveket leszámítva – minden évben tartanak világ- és Európa-bajnokságot.

A birkózás vezető nemzetközi szervezete a Nemzetközi Amatőr Birkózó Szövetség (Fédération Internationale de Lutte Amateur, FILA), székhelye Lausanne. A szervezet 1921-ben alakult Laussanne-ban International Amateur Wrestling Federation (IAWF) néven.

Jogelődje a Nemzetközi Nehézatlétikai Szövetség (Internationaler Amateur Verband für Schwerathletik), amely összefogta a birkózáson kívül a súlyemelés és a kötélhúzás sportágakat is. A szövetséget magyar kezdeményezésre 1903-ban, Berlinben alapították. A szervezet mai néven – Nemzetközi Birkózó Szövetség (Fédération Internationale des Luttes Associees, FILA) – az 1964-es tokiói kongresszus óta szerepel. Jelenleg 162 nemzet tartozik a tagjai közé.

A birkózás önállósult szakága a szambó (fegyvertelen önvédelem, melynek mozgásanyaga leginkább a cselgáncsra hasonlít), amelyet Oroszországban alakítottak ki. Több mint 5000 szambó fogás ismeretes.

Hazai múlt

Hosszú ideig – legalábbis a X. század közepe tájáig – a magyarok sok harcos elemeket megőriztek előző, sztyeppvidéki életmódjukból, kultúrájukból. Bölcs Leo a IX. században „Taktika” című munkájában leírta, hogy a magyarok életében a katonáskodás központi helyet kapott. Az igaz, hogy a fiúgyermekek legfontosabb feladata a lovaglás elsajátítása volt. Mindemellett különböző gyakorlatokkal (terepgyakorlatok, ostorjáték, úszás stb.) készültek jövendő harci hivatásukra, amelyből a birkózás sem hiányzott.

Ekkehard szerzetes a magyarok győzelmes svájci kalandozásának egyik szemtanúja leírta, hogy Sankt Gallen-i kolostor elfoglalása után a magyar vitézek vezéreik jelenlétében birkózóversenyt is rendeztek.

Ismeretes a Kézai Krónikából egy Botond nevezetű harcos esete. Amikor a kalandozó magyarok Konstantinápolyig előrevonultak, a város falai alatt ütöttek tábort. Egy óriási termetű görög a városból kijövet a magyarokat becsmérelve egyszerre két magyart hívott ki küzdelemre. Botond így mutatkozott be a görög óriásnak: „Botond vagyok, igaz magyar, a legkisebb magyar” – s ezekkel a szavakkal a küzdőtérre lépett. Egy rövid órai tusakodás után Botond a görögöt úgy a földhöz teremtette, hogy az talpra sem tudott állni.

A feudalizmus lovageszményét örökítették meg a krónikások a XIV. században, a később szentté avatott I. László király tetteit. I. László bátorságát és ügyességét bebizonyította a leányrabló kunokkal való viaskodásban is. A hagyományok szerint I. László birkózóviadalban legyőzte a kun vitézt. A „királyi birkózás” nem a nép képzeletének szüleménye, hanem az életre-halálra menő küzdelem aktusa volt a perdöntő viadaloknál is.

Az ifjúság testi nevelése szempontjából fontosnak tartotta a birkózást Comenius is, aki Orbis pictus című művében (CXXXII.) részletesen is írt erről a mozgásfajtáról.

A magyar Alföldön igen elterjedt volt a pásztorok ölre birkózó vetélkedője, a pünkösdi királyavatás, valamint a Dömötör-napi vetélkedő. Budán először 1835-ben lépett fel egy Jean Dupuis nevű francia hivatásos birkózó. Az első magyar hivatásos birkózó Toldy János (felvett név) volt, akit 1846-ban láthatott először a Budapesti közönség.

Az első birkózómérkőzések az 1880-as, 1890-es években egyes tornaegyesületek dísztornái alkalmával kerültek sorra.

Az 1897-ben megalakult Magyar Athletikai Szövetség gondjaiba vette a birkózást is, és ezzel megindult a honi, szervezett birkózóélet.

Az első olyan országosan kiírt viadalt, ahol súlycsoportokat vezettek be, 1899-ben rendezték meg.

A birkózósportunk – kilépve az országhatárainkon – első nagy sikerét 1908-ban a IV. londoni olimpián – magyar javaslatra beiktatott görög-római (vagyis kötött) stílusú birkózásban – a nehézsúlyú Weisz Richárd kitűnő erőben egymás után győzte le neves északi ellenfeleit, majd 70 perces (!) küzdelem után biztosította olimpiai bajnokságát az orosz Petrov ellen. Általa a birkózás is bekerült a magyar olimpiai sikerek körébe. A birkózás a londoni olimpia sikere hatására vidéken is, főleg a fizikai munkások között rohamosan terjedt, melyek a birkózók tá-borait évről-évre szaporították.

További sikerek születtek 1910-ben a bécsi birkózó világbajnokságon. Varga Béla súlycsoportjában aratott győzelmet. Világbajnoki győzelmét még azzal is tetőzte, hogy a többi súlycsoport bajnokát kihívta tétre menő birkózóviadalra. Valamennyit két vállra fektette!

A Vas- és Fémmunkások Központi Vezetőségében felmerült „egy vasas tanoncifjúságot” összefogó sportszervezet létrehozása. A megvalósulás különböző okok miatt elhúzódott. Ezért csak 1911. március 6-án tartották a Vas- és Fémmunkás SC alakuló ülését Rohonczy Gusztáv elnökletével. Együttműködve a MTE-el elsőként – többek között – a birkózó szakosztályt is megalakították. Sikerüket fémjelezte, hogy két birkózójuk országos bajnokságot nyert és az 1912-es stockholmi olimpiai keretbe két munkássportolójuk is bekerült. Varga Béla középsúly „B” kategóriában III. helyezést ért el. Eredményét az is értékessé teszi, hogy döntetlen eredmény miatt nem avattak olimpiai bajnokot. Ezen az olimpián tíz birkózónk képviselte a sportágunkat.

Az első világháború kitörésének évében (1914) már országos hírű birkózóink voltak.

A polgári egyesületek stagnálása lehetővé tette a munkásbirkózók tömeges betörését a birkózásba.

A világháború e szép fejlődést derékba törte, általában minden sport visszaesett, ezzel együtt a birkózás is.

A Tanácsköztársaság ideje alatt születtek tervek a testnevelés és sport további fejlesztésére is. Kétségkívül volt fellendülés e területen, de a kialakult felemás sportpolitika sem segített. A harcoló katonák a demarkációs vonalak mögött birkózómérkőzéseket is rendeztek, amely az ifjabb katonák körében követésre talált. A Tanácsköztársaság leverése után a sport még inkább visszaesett. Ehhez hozzájárult, hogy a világháborúban győztes hatalmak a legyőzöttek ellen sportblokádot igyekeztek kialakítani. Így a nemzetközi kapcsolatok is ellehetetlenültek.

A blokád következménye miatt a magyar sportolók – köztük a birkózók – nem vehettek részt 1920-ban a VII. Nyári Olimpián Antwerpenben. Nem segítette a sport ügyét a fajelmélet híveinek szervezkedése a sportban sem.

A sportágak szervezeti önállósága 1921–23 között folytatódott. A MBSZ és a MASZ között megállapodás jött létre, hogy új birkózószövetséget alakítanak. Ez 1921 márciusában meg is történt. Ekkor még egy szövetségben voltak a birkózók és az ökölvívók. Végre a birkózóknak igazi gazdája lett az új sportszövetség.

E helyen említést érdemel, és a birkózás térhódítását jelenti az 1926-os Testnevelési Utasítás, melynek 6-A füzete gondoskodott arról, hogy az iskolai testnevelésben helyet kapjon a görög-római birkózás. A bevezetőjében olvasható: „Könnyen bizonyítható, hogy a birkózás általában olyan régi, mint maga az emberiség. Sőt az is bizonyos, hogy a sok ezer év óta fennálló birkózás mindaddig, míg emberek, férfiak lesznek kiveszni nem fog. Ha sikerül a nemes, férfias küzdősportot népszerűvé tenni, mint a régi görögöknél és rómaiaknál, úgy a mi magyar férfiúink és ifjúságunk számára erő és egészség tekintetében megfizethetetlen alapot teremtünk.” Ez volt a tansegédlet célkitűzése.

A II. világháború idején a sportélet az ismert okok miatt visszaesett. A háború miatt két olimpia is elmaradt. A háború befejezése utáni években az újjáépült sportlétesítményekben megindulhatott a sportélet.

Ebben kétségtelen szerepet játszottak a politikai pártok, amelyek ez által is politikai befolyásukat akarták növelni. Ennek megfelelően a sportmozgalom új alapokra helyezése került előtérbe. Sajnos ebbe sok hiba „becsúszott”, de maga a sportélet mégiscsak előbbre lépett. Az évek múltával több sportegyesület jött létre, amelyek a legkülönbözőbb sportokat foglalták magukba. A sportolók létszáma ugrásszerűen megnőtt. Így volt ez a birkózósportban is: a világ élvonalbeli színvonalára emelkedhetett.

A sport, azon belül a birkózás eddig soha nem látott fejlődésen ment át: nemzetközi porondon is sikeres sportága lett a magyar sportmozgalomnak. Igazolják ezt a kontinentális-, világ- és olimpiai bajnokságok.

Manapság – mint minden sportág – nehéz anyagi körülmények között dolgozik a birkózás is. A kis egyesületek szinte anyagi bázis nélkül élnek. Az utánpótlás beszűkülése a jellemző. Még nem alakult ki a támogató szponzorálás köre, rendszere. A birkózás azonban olyan mély „gyökeret” eresztett, hogy ilyen gondok ellenére is eredményes területe a magyar sportéletnek.

A magyar birkózósport tevékenységét a Magyar Birkózó Szövetség (MBSZ) koordinálja. A szövetség 1921. március 16-án alakult, Magyar Birkózók Országos Szövetsége néven.

Magyarország többek között legutóbb 1986-ban kötött- és szabadfogású világbajnokságot, 2000-ben szabadfogású és női Európa-bajnokságot rendezett, valamennyit Budapesten.

Az 1925–1937 közötti időszak rendkívül látványos eredményeket hozott a magyar birkózósport számára, amit az olimpiai, világ- és Európa-bajnokságokon szerzett huszonkét aranyérem is tükröz.

Az 1978–1992 közötti időszak nevezhető a sportág legeredményesebb korszakának. Ezen időszak alatt öt olimpiai, tíz világ- és tizenöt Európa-bajnoki aranyérmet nyertek a magyar birkózók.

A magyar férfibirkózók az alábbi érmes helyezéseket érték el az olimpiai játékokon: 19 aranyérem, 17 ezüstérem és 18 bronzérem. Fogásnemek alapján kötöttfogásban 39, míg szabadfogásban 14 éremmel büszkélkedhetünk. A rengeteg érem fényében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a birkózás az egyik legsikeresebb sportágunk.

A legeredményesebb versenyzőnk Kozma István („Pici”) volt, aki két olimpiai elsőséggel is büszkélkedhet (Tokió, Mexikó). A sportág hazai erősségét jól mutatja, hogy az athéni olimpián Majoros István személyében ismét volt olimpiai érmesünk.

A fiatal magyar női birkózósport eredmények szempontjából egyelőre még nem hozta meg a várt áttörést.

Versenyszabályok

A birkózás szakágai a kötöttfogású és a szabadfogású birkózás. A férfi és női versenyzők a testsúlyuknak megfelelően 10–10 súlycsoportban küzdenek egymás ellen.

A kötöttfogású birkózás lényegében kézitusa, ahol tilos az ellenfelet derékvonal alatt megfogni, gáncsolni, a lábat fogások végrehajtása közben cselekvőleg használni. Szabadfogású birkózásban szabad az ellenfelet a derékvonal alatt megfogni, szabad gáncsolni és valamennyi akció végrehajtása közben megengedett a láb cselekvő használata.

Birkózóversenyt csak szabályos birkózószőnyegen szabad lebonyolítani. Az ilyen birkózószőnyeg átmérőjű és vastagságú küzdőkörből – és az azt négyzetté kiegészítő védőrészből áll.

A küzdelem – szünet nélkül – öt percig tart, mely időtartam alatt különböző értékű akcióikkal gyűjtögetik a pontokat a versenyzők. A pontozóbíró megfelelő színű (kék vagy piros) és számértékű (egy, kettő, három, öt és prémium) tábla felemelésével jelzi a pontokat.

A mérkőzésnek akkor van vége, ha valamelyik birkózó mindkét válla egyszerre érinti a szőnyeget (tus), a két versenyző közt tíz pontnál nagyobb különbség alakul ki (technikai tus), a játékidő letelt, és az egyik birkózónak legalább három pont előnye van. Ha ez utóbbi nem áll fenn, akkor háromperces hosszabbítás következik.

Egy mérkőzés akár diszkvalifikálással is elveszíthető (három megintés). Megintés sportszerűtlenségért, fegyelmezetlenségért, engedetlen magatartásért jár.

A mérkőzés hivatalos személyei: mérkőzésvezető, pontozóbíró, szőnyegelnök, időmérő.

Hivatalos olimpiai versenyszámok, súlycsoportok

A kötött- és szabadfogású birkózás versenyszámai (súlycsoportjai) férfiaknál (kg):

55–60–66–74–84–96–120.

A szabadfogású birkózás versenyszámai (súlycsoportjai) nőknél (kg):

48–55–63–72.

A curling a tekézésnek a jégpályán űzött speciális változata, melynek egyre nagyobb sikere van a téli üdülőhelyeken. A közel ötszáz éves sportág most éli a fénykorát. Aki már látott curling (magyarul jégteke, vagy csúszókorong) viadalt, annak emlékezetében élénken él a jégen bóját csúsztató játékos, valamint a takarítónő jellegű, jeget sikáló csapattárs. A cél, hogy a nehéz gránitkövet egy koncentrikus körbe, a „házba” lökje az egyik játékos. A csapat többi tagja pedig söpröget a kő előtt, hogy jobban csússzon. A curlingpálya jégfelülete smirgliszerű egyrészt azért, hogy a curlingkő alatt vákuum keletkezzen, másrészt hogy a kő előtti seprűzés vizes felületet hagy a jégen. A curlingkő a játéktéren nemcsak csúszik, hanem közben saját tengelye körül is forog, melynek következtében a kő jobbra vagy balra hajló ívet ír le. A seprésnek az a rendeltetése, hogy amikor a jégen csúszó kő előtt elkezdenek a játékosok söpörni, attól a ponttól kezdődően a kő az addigi ív érintőjében halad tovább. Továbbá a seprés hatására a smirgliszerű jégfelület megolvad, és az így keletkező vizes jégen gyengébb lökés esetén is több méterrel meg lehet hosszabbítani a kő útját. Ebből adódóan a curlingjátékban célszerű inkább gyengén lökni, ugyanis az erősebben meglökött kő útját tilos akadályozni, minek következtében minden esetben túlmegy a célterületen.

Nemzetközi múlt

Már a XVI. századból van egy skót írásos emlék, amely 1511-ből a jeget, a követ és a seprűt, mint egy sport eszközeit említi. Köveket és egyéb, lehetőleg korong alakú tárgyakat kellett a befagyott folyók, tavak jegén meghatározott célhoz csúsztatni. 1560-ban Pieter Brueghel is megfestette a holland curlingezőket.)

Az 1800-as évek közepén már bajnokságot is rendeztek Skóciában, nem véletlen, hogy Észak-Amerika is skót emigránsok révén ismerkedett meg a curlinggel. Az első klub 1807-ben alakult (Royal Montreal Curling Club), a játék pedig hamar közkedveltté vált. Az első európai egyesületet 1716-ban alapították Nagy-Britanniában.

Az első kanadai bajnokságra 1927-ben került sor, az USA bajnokságára ellenben pont harminc évet kellett várni. 1958-ban, a sportág első világbajnokságán Kanada dominált.

A Nemzetközi Curling Szövetség (International Curling Federation, ICF) 1966-ban alakult. Az első világbajnokságot 1959-ben (férfi), illetve 1979-ben (női) rendezték meg, A játék elsősorban Kanadában, az Egyesült Államokban és Észak-Európában terjedt el.

A sportág olimpiai múltja egészen 1924-ig nyúlik vissza, Chamonix-ban ugyanis már bemutatták a curlinget, ám nem aratott nagy sikert. Később még öt alkalommal jutott el a bemutatásig (1932, 1936, 1964, 1988, 1992), mire 1988-ban Naganóban végre először érmet is osztottak. A férfiaknál Svájc győzött Kanada és Norvégia előtt, míg a hölgyeknél Kanada, Dánia, Svédország volt a sorrend. Salt Lake Cityben Norvégia és Nagy-Britannia diadalmaskodott.

Jelenleg 46 nemzet tagja az ICF-nek.

Hazai múlt

A Magyar Curling Szövetség – Günther Hummeltnek, a Nemzetközi Curling Szövetség elnökének támogatásával – 1989. november 29-én alakult Budapesten.

Magyarországon az első curling szakosztály 1990-ben jött létre Székesfehérvári Curling Egylet néven. További klubok alakultak Budapesten, Győrött és Szegeden. A magyar válogatott férficsapat 1992 óta vesz részt Európa-bajnokságokon. A legeredményesebb szereplése 1994-ben volt a Sundswall-i Európa-bajnokságon, Svédországban, ahol a magyar csapat – Barna Attila, Fenyvesi Péter, Tímár Tibor, Kérészy Barna összeállításban – a B csoportban negyedik helyezést ért el. Magyar versenyzők még nem indultak olimpián.

Versenyszabályok

Egy kb. hosszú és 4,75 m széles pályán küzd a két csapat a pontokért. A játék célja, hogy a 8–8 elcsúsztatott követ (20 kg) – a két csapat vagy a négy játékos – kör alakú ház középpontjába (tee line) juttassák. A célkörök színe általában kék (külső) és piros (belső). A menetet az a csapat nyeri, amelyiknek a köve(i) a ház középpontjához közelebb van(nak). A mérkőzés több, általában tíz menetből (end-ből) áll. Holtverseny esetén újabb menetet játszanak.

Minden játékosnak van egy vagy többféle különleges seprűje, amelyre lökés esetén támaszkodik, míg a seprűzés során seper vele.

Ha minden követ elcsúsztattak, a menet befejeződik, és megtörténik az eredményszámítás. Az a csapat kap pontokat – minden kőért egy pont jár –, amelynek a kövei közelebb jutottak a ház középpontjához, mint az ellenfél kövei. A távolságokat a középponttól a kövek legközelebbi pontjához mérik.

A curling játékot a versenyzők speciális talpú cipőben játsszák. Az egyik cipő talpa teflonból készül, amely nagyon csúszik, a másik cipő talpa pedig gumiból, ami jól tapad a jégen.

Játékvezetők figyelik a mérkőzést minden menetben, ők ítélnek vitás kérdésekben, és ők hozzák meg a végső döntést.

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

Nyolc csapat (négy fő/csapat).

Magyar Curling Szövetség

1125 Budapest, Szugló u. 154.

Telefon/fax: (+36 1) 383-5303

E-mail: <huncurling@t-online.hu>

WEB: www.huncurling.hu

Soha nem látott fejlődésnek indultak az önvédelmi sportok a második világháború után. Melyek a legismertebbek és miben különböznek egymástól? Célszerűnek látszik néhány mondatban tisztázni.

Aikido. Az önvédelem modern változata. Anyagát a legkülönbözőbb támadások pusztakezes hárítása (csavarások, feszítések) adja.

Karate. Mozgásanyagát a különböző ütések, rúgások imitációja, illetve ezek meghatározott hárítása jellemzi.

Kendo. Más néven botvívás. A bot szerepét kardként lehet felfogni, amelyet két kézzel kell forgatni. A versenyzők a küzdelemben sajátos védősisakot és védőruhát viselnek.

Dzsúdó (judo, cselgáncs) japán önvédelmi küzdősport, a budó („a harcos útja” a hagyományos japán harcművészetnek) a japán testkultúra alapját képezi. Szabályai lényegében az erő és az egyensúly kombinációján alapulnak. A versenyző fölényt biztosító fogásokkal és dobásokkal győzhet, pontosabban a támadó versenyző a védekező versenyzőt dobótechnikával, leszorítási technikával, fojtástechnikával vagy karfeszítési technikával feladásra késztetheti.

Nemzetközi múlt

A harci játékok valamiféle „sportosított” formája mindenütt megtalálható az ősi népeknél, mert a létért folytatott harc megkövetelte a harci szellem fenntartását, valamint a harc leszűkített formáinak gyakorlását. Az erős emberek különböző versengési formái feltehetőleg egyidősek magával az emberiséggel. A speciálisan japán dzsúdó valamilyen ezekhez hasonló küzdelem lehetett. A Krisztus után 720-ban összeállított és kiadott Nihon-Shoki (Japán krónikák) című könyvben említést tesznek egy chikara kurabe nevű tornáról, amely Shuinin császár uralkodásának hetedik esztendejében (Krisztus előtt 250-es évek) zajlott le. Egy Nimino-Sukune nevű birkózó a császár jelenlétében sajátos technikával legyőzte a kor legkiválóbb birkózóját. Többek szerint ő tekinthető a dzsúdó megalapítójának.

Ebben az időben még nem lehetett elhatárolni a japán birkózást, a szumót és a dzsúdót. A dzsúdó csak később vált önálló, nevelési és önvédelmi célokra alkalmas testnevelési rendszerré, sajátos gyakorlattá.

A dzsúdó modern irányzatát az ősi dzsú-dzsicuból (lágy művészet, gyakorlat) a japán Kanō Jigorō alakította ki. A XIX. század végén a régi hagyományokkal együtt a harci művészetek különböző fajtái is feledésbe merültek. Kanō célul tűzte ki, hogy életre kelti Japánban a harci művészeteket. Összegyűjtötte a leghíresebb iskolák technikáit, átvette belőlük a leghasznosabb ismereteket, és megalkotta saját iskoláját, amit dzsúdónak (judō) nevezett el. A „dzsú” azt jelenti, hogy a küzdelem közben nyugodtnak, természetesnek kell lenni, a „dó” pedig a szellemi felkészülés útja: szellemi koncentráció nélkül a technika jó elsajátítása el sem képzelhető.

1882-ben Kanō Jigorō megalapította a Kōdōkan Intézetet (kōdōkan = iskola a módszer tanulmányozására). A kodokan dzsúdó hamarosan a japán iskolai testnevelés kötelező anyaga lett. Az új stílus elindult világhódító útjára. A kōdōkan dzsúdót mindenütt magasan képzett japán mesterek oktatják, terjesztik és népszerűsítik.

Az első japán dzsúdó bajnokságot 1930-ban rendezték, még súlycsoportok nélkül.

Az Európai Cselgáncs Szövetség (European Judo Union, EJU) 1951-ben, a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség (International Judo Federation, IJF) 1956-ban alakult. Jelenleg 195 nemzet tagja a szövetségnek.

Az első világbajnokságot 1956-ban Tokióban, az első Európa-bajnokságot 1951-ben tartották. Az első időkben a versenyzők még az övfokozatuknak megfelelő ellenfelekkel küzdöttek (1 kyu, 1 dan, 2 dan, 3 dan, nyílt kategória), s csapatversenyeket is rendeztek.

1958-ban az IJF kialakította a súlycsoportokat (kezdetben öt, majd hét súlycsoportban). A dzsúdó először az 1964-es olimpián szerepelt, 1972-től lett állandó sportág. A japán fölényt jól tükrözi az eddigi játékokon elért 31 aranyérem, 14 ezüstérem, valamint a 13 bronzérem. Minden idők legeredményesebb dzsúdósa a japán Tadahiro Momura, aki, 1996–2004 között három olimpiai elsőséget szerzett.

A női dzsúdó 1992-től került be az olimpia programjába.

Hazai múlt

Magyarországon már 1906-ban oktatták a dzsúdót szervezett keretek között. Gróf Szemere Miklós meghívására 1906-ban hazánkba érkezett Kanō Jigorōnak a dzsúdó megalapítójának, megbízásából Szaszaki Kicsiszaburō – dzsúdómesteri fokozattal rendelkező kiváló pedagógus –, hogy négy hónapos tanfolyam keretében ismertesse meg ezt a sportágat.

Szaszaki Kicsiszaburō 1907-ben megírta korának legkiválóbb szakkönyvét: „Dzsúdó, a japán dzsiu-dzsicu tökéletesített módszere” címmel.

Dr. Cselőtei Lajos 1926-ban jelentette meg a „Cselgáncs” (jiu-jitsu) című könyvét. Ez az első eset, hogy a dzsúdó szinonimájaként találkozhatunk a cselgáncs kifejezéssel hazánkban, amely még a mai napig is ismert és elfogadott.

A dzsúdó igazi sportként való oktatását Vincze Tibor kezdte el 1928-ban a Nemzeti Torna Egyletben. Valójában öt tekintjük a hazai dzsúdósport megteremtőjének.

1937-ben Vince Tibor a frankfurti nemzetközi övvizsgán – a magyarok közül elsőként – megszerezte a 2. dan, Purman János pedig az 1. dan fokozatot.

Az első magyarországi övvizsgára, amelyet Vincze Tibor hirdetett meg, 1950 áprilisában került sor a Testnevelési Főiskolán, amelynek ekkor a tanára volt.

1952-ben a Magyar Birkózó Szövetségen belül megalakult az Országos Cselgáncs Társadalmi Szövetség. Az első nem hivatalos bajnokságot 1952-ben rendezték meg négy szakosztály versenyzőinek részvételével.

1953. március 1-jén a Cselgáncs Társadalmi Szövetség megrendezte az első hivatalos magyar bajnokságot.

A szövetség 1957-ben a Magyar Cselgáncs Szövetség néven alakult újjá és vált önállóvá. Ebben az évben összeállt a válogatott keret is.

1959-től Magyarország is részt vett a világ- és Európa-bajnokságon.

Kontinentális versenyen a magyar dzsúdósport számára az első érmet Dávid Tamás szerezte meg (1. dan kategóriában bronzérmes lett).

A magyar cselgáncssport nagy éve 1976. Tuncsik József megszerezte a sport első magyar Európa-bajnoki aranyérmét és még ugyanabban az évben a montreali olimpián a bronzérmet.

Ebben a sportágban az első olimpiai bajnokunk Kovács Antal, aki a szöuli olimpián 95 kg-ban szerzett elsőséget. Férfi versenyzőink eddig egy arany-, kettő ezüst-, valamint négy bronzérem megszerzése mellett nyolc ötödik helyezéssel büszkélkedhetnek az olimpiákon.

A női dzsúdó szervezett keretek közé való betagozódása 1979-ben kezdődött, egyelőre még csak az edzések megszervezésével, majd 1984-ben kiírták az I. országos bajnokságot a különböző korosztályokban. Eddig a legnagyszerűbb eredményt Nagy Zsuzsa érte el, aki 1991-ben Európa-bajnokságon 61 kg-ban aranyérmet szerzett.

Versenyszabályok

Egy rugalmas, szabványos négyzet alakú és különböző színű padló (tatami) a küzdelem színhelye, melyet fedett csarnokban vívnak. A versenyzők kék, illetve fehér színű ruházatot (dzsudógit) viselnek. A kimonó összefogására egy 4–5 cm széles öv (obi) szolgál, amelynek színe megegyezik a versenyző övfokozatával (kyu, dan).

A mérkőzés előtt és végén a versenyzők kötelezően üdvözlik (rei) egymást és a bírókat.

A küzdelem súlycsoportonként zajlik; nőknél négy-, férfiaknál öt percig tart, és a mérkőzésen egész pontot érő akció vagy a segédpontok értéke alapján hirdetnek győztest.

A mérkőzést három bíró vezeti és döntéseiket legalább kettő az egy arányban hozzák meg.

A küzdelem lényege, hogy a támadó versenyző (tori) a védekező versenyzőt (uke) feladásra késztesse.

A cselgáncsozóknál mindig két versenyző kap bronzérmet. Kezdetben a mezőnyt kétfelé osztják: a két csoporton belül lezajlik egy-egy direkt kieséses torna, melyek győztesei aztán a fináléban az aranyéremért mérkőznek. Ugyanakkor minden olyan versenyző, aki a későbbi csoportgyőztestől kapott ki, a vigaszágra kerül, ahol ugyanúgy részt vesz egy egyenes kieséses rendszerű viaskodáson, s a két vigaszág győztese lesz aztán a bronzérmes.

Ismerjünk meg néhány eredeti japán szakkifejezést, és a hozzá tartozó pontszámot. Az ippon annak a 10-essel jelölt pontszámnak a neve, amely a meccs azonnali végét jelenti. Ippon egyfelől egy olyan dobással vagy lábgánccsal érhető el, amelynek nyomán a vetélytárs a hátára esik. Másfelől ippont ér az is, ha a másikat a hátára sikerül szorítani 30 másodperc erejéig, vagy sikerül hasonló időn keresztül fojtást alkalmazni, illetve olyan kulcsolást, amely a könyöke vagy válla eltörésével fenyeget. Fojtásnál vagy törésveszélynél a vetélytárs mindig kopogással jelzi, hogy feladja a párharcot, ellenkező esetben a csont akár el is törhető: az olimpián ez az egyetlen sportág, ahol legálisnak számít az ilyesmi (a valóságban természetesen nem fajulnak idáig a dolgok).

Az ipponnál eggyel gyengébb a 7 ponttal jelzett waza-ari, amely szintén egy jó dobás nyomán érhető el, igaz, a vetélytárs ilyenkor nem pontosan a hátára esik. Huszonöt másodpercet elérő leszorításért szintén waza-ari jár. Ha a versenyzőnek sikerül egy második waza-arit is elérnie, az awasewazát jelent, ami voltaképpen annyit tesz, hogy ippon, két waza-arival.

Kisebb dobásokért, sikeres gáncsokért, továbbá 20, illetve 10 másodperces leszorításokért yuko, illetve koka jár, ugyanakkor a sportág sajátossága, hogy bár a yukót 5, a kokát 3 ponttal jelzi, ezekből nem érhető el ippon, azaz két yuko vagy négy koka összeadva sem lesz ippon, sőt, waza-ari sem. A cselgáncs szépsége, hogy a hátrányban lévőnek a meccs végéig van esélye a győzelemre, ugyanis egyetlen waza-ari többet ér, mint tetszőleges számú yuko vagy koka.

Szabálytalanságok esetén a vezetőbíró két segédjével konzultálva büntetéseket róhat ki. Túlzott passzivitásért vagy nem megfelelő technika alkalmazásáért egy-egy shido jár: két shido már egy yukóval egyenértékű, három pedig egy waza-arival, a negyedik azonnali leléptetést von maga után. Sérülésveszélyt jelentő, súlyos szabálytalanságnál vagy kirívó sportszerűtlenség esetén szintén azonnal leléptetik (hansoku-make) a vétkest.

A mérkőzések 5 percig tartanak a férfi- és 4 percig a női mezőnyben: valahányszor megszakítják a küzdelmet, az óra megáll. Jelenleg mindkét nem versenyzői hét-hét súlycsoportban küzdhetnek az érmekért és a helyezésekért. A dobásokat a körülbelül 15 × 15 méteres, tataminak nevezett küzdőfelületről kell indítani, s ha innen a versenyző kilépett, akkor az akció érvénytelen.

Döntetlen állásnál a büntetések száma dönthet, ha nincs semmilyen értékelhető akció, a vezetőbíró, valamint a tatami mellett ülő két segédje határoz a győztesről: az oldalbírók piros vagy fehér zászlót lendítenek a magasba, a vezetőbíró ugyanabban az ütemben valamelyik versenyző irányába lép és mutat: aki a három „szavazatból” többet kap, az nyeri a csatát.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (súlycsoportok)

Férfiak (kg):

60–66–73–81–90–100 és +100.

Nők (kg):

48–52–57–63–70–78 és +78.

Magyar Judo Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út. 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6865

Fax: (+36 1) 460-6866

E-mail: <mjsz@t-online.hu>

WEB: http://www.hunjudo.hu

A játékosok dobónyilakkal különböző értéket jelentő zónákra osztott, kör alakú céltáblára dobnak. A játékot egyénileg, párosban vagy korlátlan számú játékost tartalmazó csapatban játsszák azzal a céllal, hogy az indulási eredményt pontosan nullára csökkentsék.

A játékhoz szükséges felszerelések

A céltábla

A céltábla szilfából, parafából vagy szizálfűből készül, különböző számokkal jelzett részekre és körcikkekre osztva. Ezek az egymással határos körcikkek különböző színűek.

A táblát úgy kell felfüggeszteni, hogy a 20-as körcikk a b-vel jelzett pont fölött függőlegesen helyezkedjék el.

Mérete:

(a) a céltábla középpont (bull) átmérője 12,7 mm (1,5 hüvelyk); a külső középpont,

(b) átmérője 31,8 mm (1,25 hüvelyk); a kétszeres körgyűrű,

(c) külső drótjának távolsága a középponttól 170 mm (6,69 hüvelyk). A háromszoros körgyűrű,

(d) külső drótjának távolsága a középponttól 107 mm (4,21 hüvelyk). A kétszeres és a háromszoros körgyűrű belső szélessége 8,0 mm (0,31 hüvelyk).

A dobónyíl

A játékosok 3 dobónyilat használnak. A dobónyíl teljes hossza legfeljebb 30,5 cm (12 hüvelyk), tömege maximum 50 g (1,8 uncia) lehet.

A dobónyíl 3 részből áll:

Az eredményjelző tábla

A tábla lehet pala, vagy feketére festett iskolatábla, de az elektronikus verzió a leggyakoribb.

A játéktér

A céltáblát falra függesztik, az egyik oldalára helyezik az eredményjelző táblát, amelyen az eredményt jegyzik. A talajon megjelölt dobóvonalat a céltáblától 237 m (1 láb 9,25 hüvelyk) távolságban rögzítik.

A hivatalos személyek

A szervezett versenyeken hivatalos játékvezetők működnek közre. A játékvezető munkáját segíti az eredménybeíró személy, s ha időre megy a verseny, akkor időmérőre is szükség van.

Nem hivatalos versenyeken a játékosok vagy a nézők is jegyezhetik az eredményeket.

A kezdés

A pontszerzés megkezdéséhez a játékosnak, vagy a páros egyik tagjának a dobónyíllal a kétszeres gyűrűbe kell találnia (ezt a szabályt nem mindig alkalmazzák). A dobók sorrendjét sorsolással is megállapíthatják.

Fordulók

Egy játszma keretében az ellenfelek három dobásból álló sorozatokat dobnak. Az első menetben a sorsolást megnyerő játékos, páros vagy csapat dob, illetve az, aki a bevezető dobás során a középponthoz a legközelebb dobott.

A dobások érvényessége

Újra dobás nem engedélyezett (feljegyzik a kezdő- és záró műveletet is).

Az eredményszámítás

A belső középpontba találó dobás 50, a külső középponti körbe találó dobás 25 pontot ér. Az elért pontokat a kezdő pontösszegből (általában 301, 501 vagy 1001) levonják.

Az egyes körcikkekben elért találat a körcikk számával egyenértékű, kivéve a külső (dupla) gyűrűn belül elért találatot, amely a körcikk számának kétszeresét, és a belső gyűrűn belül elért dobást, amely a körcikk számának háromszorosát éri.

A befejezés

A játszma akkor fejeződik be, amikor a kétszeres gyűrűn elérik a nulla eredményt. Ha egy dobással az eredményt túllépték, akkor a még fennmaradt dobások lehetőségét a játékos elveszti és az előző sorozat eredményét veszik számításba.

Magyar Darts Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest Istvánmezei u. 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6852

Fax: (+36 1) 460-6853

E-mail: <dartshu@t-online.hu>

WEB: http://www.magyardarts.hu

Feltalálója Ringhofer János a Magyar- és az Európai Triatlon Szövetség elnökségi tagja, aki háromdiplomás mérnök és több nyelven beszél. A Budapesti Dózsa gátfutója volt, a maga idejében az ország legjobbjai közé tartozott. Több mint egy évtizedig a budapesti metró építésén dolgozott, majd Tunéziában, Algériában és Egyiptomban folytatta mérnöki hivatását.

Erről az évekről így vall:

„Amikor az ember rossz körülmények közé kerül egy sivatagban, távol az emberektől, családjától, a civilizációtól, óhatatlanul keletkeznek benne feszültségek. Ezt többféleképpen lehet levezetni: gyógyszerrel, itallal vagy mozgással, sporttal. Én végül a legolcsóbb megoldást választottam. Így kezdtem el újra futni. Azt hiszem Irakban. Aztán úgy hozta a jó sors, hogy Algériában együtt dolgoztam egy évig egy amatőr sportolóval, aki hosszútávfutó, kitűnő kerékpáros és együtt róttuk az Atlasz-hegységet hol futva, hol meg kerékpárnyeregben. Ha fájt a lábam a futástól akkor bringáztam, hol meg a kettőt kombináltam úgyhogy én találtam ki a duatlont! A vízbe csak hűsítés miatt mentem be, ugyanis úszni nem tudok. Úgyhogy a triatlon nem az első számú sportom ma sem, annak ellenére, hogy nagyon-nagyon tetszik. Én a duatlon mellett köteleztem el magam anélkül, hogy tudtam volna, hogy ilyen sport létezik.”

Lényegében mi a duatlon?

A duatlon a triatlon versenyágaiból álló triatlon-változat. A triatlonból kell levezetni úgy, hogy az összetevőkből két számot kell kiválasztani. A kiválasztottak közül az egyiket kétszer kell teljesíteni. Végeredményben a duatlon a triatlon leszűkített változata. Egy duatlon verseny megnevezése attól kapja a nevét, hogy melyik az a sportág, amelyiket kétszer kell teljesíteni. Ebben az esetben az első és a harmadik lesz az a szám, amelyikről az elnevezést kapta.

Nézzünk erre néhány példát:

Természetesen más sportágakból is lehet duatlon versenyt rendezni. Nézzünk néhány példát:

Ezek analógiájára a duatlon versenyeket lehet színesíteni aszerint, hogy milyen lehetőségek, feltételek állnak rendelkezésre.

Kiemelkedő magyar duatlonos sportolónk Csomor Erika, aki többször nyert világbajnoki címet különböző távokon.

Magyar Triatlon Szövetség

7100 Szekszárd, Keselyűsi út 3. (Pf. 236)

Telefon/fax: 74/510-844

E-mail: <triatlon@triatlon.hu>

WEB: www.triatlon.hu

Ez sportág egyaránt igényli az emberi izomzat egészét harmonikusan fejlesztő erőt, a gyorsaságot, állóképességet és a jó mozgáskoordinációt. Tágabb értelemben evezésnek nevezzük a kisebb vízi járművek emberi erővel, evezőlapátok segítségével történő előrehajtásának minden fajtáját. Szűkebb értelemben az evezés (más vízi sportoktól megkülönböztető) jellemzője, hogy az evezősök a menetiránynak háttal, guruló ülésen ülnek, és a hajó oldalához erősített forgó szerkezetnek támaszkodva lapátokkal eveznek.

Szakág szerint csoportosítva az evezés lehet:

Az evezés versenytaktikája kissé fura: általában az első és utolsó 500 métert kell meghajtani, és a középső ezren kell kissé pihenni (hullámverés miatt nem árt gyorsan az élre törni). Bár bennfentesek szerint a helyes megfogalmazás: a középső ezer méteren túlélnek, a hajrában pedig „meghalnak”. A gyilkosan kemény rajt és a hatalmas hajrá során 47 csapás/perces átlagra gyorsulnak fel a versenyzők, de a „pihenő” szakaszban sem esik a ritmusuk 40 alá – egy hajó akár a 10 méter/másodperces sebességre is felgyorsulhat a célvonal előtt.

Nemzetközi múlt

Az ókor népei használták először az evezőlapátot, amikor vízen szállítottak valamit: az egyiptomiak, görögök, rómaiak egyaránt izzadtak a különböző hajókon, sőt, versenyeket is rendeztek: az egyiptomiak és föníciaiak a nyílt vízen, a rómaiak a Colosseum „óceánná” változtatott porondján versengtek. Sportként a viktoriánus kor Angliájában fedezték fel újra, a XIX. század második felében pedig már egész Európában is rendkívüli népszerűségnek örvendett, mi több, Amerikába is sikerült exportálni.

A középkorban a hivatásos hajósok számára először a velencei lagúnákban szerveztek versenyeket a XIV. században. Angliában az első evezősversenyt a XVI. században rendezték a Temzén, ahol a közönség már fogadásokat is köthetett a hivatásos hajósokra.

A modern evezőssport a XVIII. században, Angliában alakult ki. A Temze felső partján lakó főrendeket tízevezős, a többi előkelőségeket nyolcevezős bárka vitte a parlamenti ülésekre. Ez utóbbit honosították meg a fiatalok az egyetemeken. Az első amatőr egyetemi nyolcas versenyt 1829. június 10-én rendezték Oxford és Cambridge csapatai számára a Temzén. A 6840 m-es szakaszon az Oxford csapata győzött 40:30,00 perces idővel.

A század második felében először az angolszász országokban, majd Európa más országaiban is elterjedt ez a sportág. Főleg a jómódú középréteg és felsőosztálybeli fiatalok körében vált népszerűvé.

Az amerikaiak sem akartak lemaradni: a Yale–Harvard párharc története 1852 óta íródik. A sporttörténet egy evezőst ismer el első igazi világbajnokként: a torontói Edward Hanlant – ő is a profik táborába tartozott, mint oly sokan a XIX. század derekán –, a megélhetését a versenyekre feltett hatalmas pénzösszegek garantálták. Hanlan még becenevet is kapott: ő volt „A fiú kékben”, minthogy igen feltűnő, égszínkék öltözékben húzta a lapátot hónapszám.

1892. június 25-én olasz javaslatra Belgium, Hollandia, Olaszország és Svájc részvételével megalakult a Nemzetközi Evezős Szövetség, FISA (Federation Internationale des Sociétés d’Aviron), amely 1893-ban az Olaszországi Ortában megrendezte az első Európa-bajnokságot.

Jelenleg 126 tagja van a nemzetközi szövetségnek.

A kor szellemének megfelelően csak férfiak indultak a versenyen egypárevezős, kormányos négyes és nyolcas hajóegységekben. Egy évvel később a kormányos kettes, majd 1898-tól a kétpárevezős is helyet kapott az évenként megrendezésre kerülő Európa-bajnokságok programjában. Az 1920-as évektől a kormányos nélküli kettes és a kormányos nélküli négyes egészítette ki a repertoárt. 1909-ben a FISA vándordíjat alapított az Európa-bajnokságon legeredményesebben szereplő nemzet számára.

Férfiak számára 1962–1974 között világbajnokságot is rendeztek, amelyeket az Európa-bajnokságok megszűnésével – az olimpiai év kivételével – minden évben megtartanak. Az első női Európa-bajnokságra 1954-ben, a női világbajnokságra 1974-ben, a női evezősök olimpiai részvételére először 1976-ban került sor.

Az evezés a modern olimpiák alapító sportágai közé tartozik. Azonban kevés olyan szám van, amelyben a nők ennyire későn követhették csupán a férfiakat: ahhoz képest, hogy az evezés már 1900-ban bemutatkozott, a hölgyek csupán nyolcvan évvel később csatlakozhattak. Egyébiránt ez a sportág lenne az ötödik, amelyik valamennyi alkalommal szerepelt az olimpián, csakhogy Athénben hiába volt a programban, a túlzott hullámverés miatt nem tudták megrendezni versenyeit.

A hatvanas évekig az amerikaiak játszották a vezető szerepet, aztán a szovjetek is feltűntek a vizeken, továbbá a németek mindkét „térfele” (keletiek és nyugatiak) egyaránt remekelt a világversenyeken. Mindazonáltal a sportág legnagyobbjának egy brit, Sir Steve Redgrave számít, aki egymást követő öt olimpián lett aranyérmes, társa és honfitársa, Matthew Pinsent négy elsőséggel büszkélkedhet – de az orosz Vjacseszlav Ivanov három egyéni aranyérme is említésre méltó. A nőknél a román Elisabete Lipa volt a legszorgosabb aranyéremgyűjtő. Tiszteletére ötször játszották el a nemzeti himnuszt olimpián.

Hazai múlt

Az evezőssport meghonosítását hazánkban gróf Széchenyi Istvánnak köszönhetjük. „A legnagyobb magyar” az első kétevezős hajóját Angliából hozta és 1826. augusztus 12-én mutatta be Pozsonyban, majd 1827-ben 3 óra 52 perc alatt Bécstől Pozsonyig evezett két angol barátja társaságában. Széchenyi 1841. április 8-án megalapította a Hajós Egyletet, és ő rendezte az első magyarországi evezősversenyt is 1843. március 19-én. A győztes a „Béla” nevű hajóban evező négy magyar hídépítő munkás lett.

Széchenyi barátai 1861-ben Buda-Pesti Hajós Egylet néven újraélesztették az első Hajós Egyletet. 1863. június 8-án rendezték az első pesti regattát, közel harmincezer néző előtt.

A Magyar Evező Egyletek Országos Szövetsége 1892. szeptember 21-én alakult meg tizenegy klub részvételével. Ettől az évtől kezdve rendeztek országos bajnokságot egypár evezésben, melynek győztese Lindtner Sándor volt.

A hazai versenyek közül a millenniumi regatta volt a legemlékezetesebb, amelyet I. Ferenc József magyar király is megtekintett. A magyar nyolcas izgalmas hajrával utasította maga mögé a legjobb bécsi csapatot, a Piratot.

Olimpián először 1908-ban, Londonban vettek részt magyar evezősök. A versenyeket kettesével, egyenes kieséses rendszerben bonyolították, ahol Levitzky Károly a harmadik helyet szerezte meg.

Az évszázad kiemelkedő evezős egyénisége a négyszeres Európa-bajnok Pap Kornélia (1955–1961).

Az olimpiák történetében Tokióban értük el a legjobb eredményt, a Melis Zoltán–Sarlós György–Csermely József–Melis Antal összeállítású kormányos nélküli négyevezős másodikként haladt át a célvonalon. Londonban (1948) a kormányos négyesünk a harmadik helyen haladt át a célvonalon a Szendei–Zágon–Zimonyi–Zsitnik összeállításban.

Az utóbbi évtizedben férfi evezőseinknek sikerült kimozdulniuk a holtpontról. A Pető Tibor és Haller Ákos egység 2001-ben Luzernben és 2022-ben Sevillában ragyogó világbajnoki győzelemmel indította útjára a magyar evezőssport új évtizedét, míg a Varga Tamás és Hirling Zsolt összeállítású könnyűsúlyú egység 2005-ben Gifuban (Japán) lett világbajnok.

Versenyszabályok

Az evezősversenyeknek két alapvető típusa van:

Egyesben, párosban, négyesben és nyolcasban versengenek egymással az evezősök, akiknél vannak váltott evezős hajók (a versenyző kezében csak egy evező van), illetve kétpárevezősek (a versenyző két lapátot húz).

A férfiaknál kétpárevezősben három verseny van: egyéni, páros, négyes. Váltott evezősben szintén három számban szerezhetők érmek: kormányos nélküli kettes, kormányos nélküli négyes, valamint nyolcas, kormányossal. Ezen túlmenően – 1996 óta – rajthoz állhatnak könnyűsúlyú kétpárevezősben, valamint könnyűsúlyú kormányos nélküli négyesben.

A hölgyek kettővel kevesebb számban bizonyíthatnak: váltott evezősben a normál és a könnyűsúlyú változatban egyaránt hiányoznak a négyes hajók.

Fontos tudni, hogy a könnyűsúlyú számokban az evezős súlya maximált: nőknél 59 kiló, férfiaknál 72,5 kiló, párosban a kettő átlaga 57, illetve 70 kiló. A nyolcasoknál a kormányos minimális súlya férfiaknál 55, a nőknél 50 kiló, de öt kiló kiváltható a hajóba rakott mesterséges súllyal.

A korai időszak variálásait nem számítva 1912-től az evezőspálya hossza állandó: valamennyi számban 2000 métert kell végighúzni. Egy futamban hatan indulhatnak az egyenként 13,5 méter széles pályákon, így szoktak előfutamokat, továbbá elődöntőket is rendezni: általában az első helyen végzett egység jut tovább, mindenki más a reményfutamban próbálkozhat (franciául: repéchage, „újra halászni”). A döntő is hatos – olimpián érdemes tehát bekerülni, mert garantált a pontszerzés.

A pályabírók motorcsónakkal követik a versenyt, a rajtvonalnál vonalbíró, rajtbíró és egy beállító foglal helyet.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (férfiak–nők)

Egypár, kétpár, kettes, négyes, négypár (csak férfi), nyolcas,

könnyűsúlyú kétpár, könnyűsúlyú négyes (csak férfi).

Magyar Evezős Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6856

Fax: (+36 1) 460-6857

E-mail: <info@hunrowing.hu>

WEB: www.hunrowing.hu, www.evezosszov.hu

„Szereted a jégkorongot, gyeplabdát, street hockey-t? Ezekhez hasonlít a floorball.”

A floorball – magyar elnevezése palánklabda – a világ számos országában már jó pár éve hódít. Akik egyszer részt vesznek egy ilyen mérkőzésen, úgy vallanak magukról, hogy ezt képtelenség nem szeretni. A floorball játékban a jégkorong és a gyeplabda keveredik.

Nemzetközi múlt

Két nemzet is a saját találmányának tartja ezt a játékot. Az 1960-as évek végén az Egyesült Államokban már játszották a floorhockey nevű játékot (hasonló ütőkkel a mostaniakhoz). Svédországban is kitaláltak egy nagyon hasonló játékot az amerikaihoz, amit innebandynak neveztek el (magyar tagja is volt a csapatnak, Czitrom András személyében). Céljuk az volt, hogy a jégkorongozni vágyó, de korcsolyázni nem tudó, vagy a hoki agresszivitásától tartózkodók számára, egy legalább ugyanolyan élvezetes, ám sokkal tisztább játékot hozzanak létre. A svéd szövetség 1981-ben alakult meg, a játékszabályokat is ekkor rögzítették. A floorball név a Nemzetközi Floorball Szövetség (International Floorball Federation, IFF) megalakulásától, 1986-tól használatos.

Az első Floorball Európa-bajnokságot férfiak részére 1994-ben Finnországban, nők részére 1995-ben Svájcban rendezték, az első világbajnokságot férfiak részére 1996-ban Svédországban, nők részére 1997-ben Finnországban tartották.

Gyakran találkozhatunk az unihockey elnevezéssel is, ami a floorball kispályás változatának elnevezése, azonban Dániában, Németországban, Ausztriában, Belgiumban az általunk ismert (nagypályás) floorball megfelelője az unihockey. A skandináv országokban a mai napig az innebandy elnevezést használják erre a játékra. (Hazánkban az egri csapat is ezt a kifejezést használja klubja megnevezésére).

Hazai múlt

A floorball kiváló képviselői – a svéd válogatottak – a nyolcvanas évek végén, Magyarországon bemutató mérkőzést játszottak a Magyar Testnevelési Egyetem hallgatóival. A nézőket magával ragadta a játék szépsége, sportszerűsége, no meg mindama a képesség, amely a sikeres játékhoz szükséges (a játék svéd neve innebandy.)

A játék őshazája Svédország. Feltalálója a magyar származású Svédországban élő Czitrom András, aki 1989-ben a floorball népszerűsítésére hazalátogatott. A sportágat hazánkba Kassa György hozta be, s nevéhez fűződik a Magyar Palánklabda Szövetség megalakulása is 1989-ben.

Már évekkel ezelőtt rendeztek nemzetközi tornákat, ahol természetesen az északi nemzetek jeleskedtek, de az ázsiaiak is egyre magasabb szinten művelték a sportágat. Magyarországi elterjedését igazolja, hogy 1994-ben az országos kupán 10 csapat indult. Közülük választották ki a legjobb játékosokat, akik a magyar színeket képviselték Helsinkiben, az Európa-bajnokságon 1994. május 7-én.

A játék térhódítása a jövőben különösen két területen várható.

Az egyik az iskolai testnevelésbe történő beépítés, mivel kiválóan alkalmas a tanulók kondicionális és motorikus képességeinek fejlesztésére, különös tekintettel az ügyességre, gyorsaságra, állóképességre és a pszichikai készségekre. Nevelési hatása sem lebecsülendő.

Korábban – de ma is – sok gonddal jár a gyermekek nevelése, viselkedésük alakítása. A floorballban megismerkedhetnek egy olyan finom, technikai felkészültséget megkívánó játékkal, ahol nem a brutalitás, keménység és durvaság dominál. Ez egy igazi „pengés” játék. E játék segítséget nyújthat a gyerekek nevelésében: tanulják meg tisztelni az ellenfelet, tartsák be a játékszabályokat, s ez többek között segít a sérülések elkerülésében is. Az anyagi kihatásai is igen fontosak: kisméretű tornateremben sokan játszhatják, ahol az alapvető „kellékek” rendelkezésre állnak. Felszerelése lényegesen olcsóbb a többi sportszerek árához viszonyítva.

A másik felhasználási területe a kiegészítő sportágként való alkalmazás. A svéd teniszezők, de a kézilabdázók is örömmel művelik. Ha a jégkorongozók és a gyeplabdázók is játsszák, azon nincs mit csodálkozni, hiszen a hasonlóság szembetűnő.

Versenyszabályok

A játéktér

A pálya téglalap alakú, 40 × 20 méteres. Vegye körül egy 50 cm-es magas palánk (a játék ennek hiányában is játszható, iskolában tornapad is alkalmazható).

A kapu mérete 160 × 115 × 65 cm. A 65 cm a kapu maximális mélységét jelenti.

A büntetőterület 5 × 4 m (a hossz a kapu hátsó határától számítandó). A gólvonal 3,5 méterre van a játéktér keskenyebbik (alapvonal) oldalán. A 3 méteres pont mindegyik kapufától 3 méterre található a meghosszabbított gólvonalon.

Mint a jégkorongban, a kapu itt sem az alapvonalon van, hanem attól 3,5 méterre. A sarokpont a meghosszabbított gólvonalon 1,5 méterre található az oldalvonaltól. A játéktér legalább 35 × 18 méter és maximum 45 × 22 méter lehet.

A felszerelés

Az ütő

Az ütő műanyagból készül. Súlya 380 gr, nyele lekerekített, hossza nem haladhatja meg a 95 cm-t. Az ütő lapja nem lehet éles, a hegye az ütő lefektetett helyzetében nem haladhatja meg a 350 mm-t. Az ütőlap szélessége 50–80 mm. A méretet az alsó széltől a legmagasabb pontjáig számítjuk.

Ma már „kagylós” ütőlapú ütőket is gyártanak, ezzel a labda jobban irányítható.

A labda

A labda műanyagból készül, golyó formájú. Átmérője 72 mm, színe fehér. A labdán 26 db 10 mm átmérőjű lyuk található. A labda súlya maximum 23 gr.

A játékosok öltözéke

Az öltözet pólóing és rövidnadrág (sortnadrág). A pólók 2–19-ig számozottak. A szám a mez hátán minimum 140 mm nagyságban jól látható formában helyezkedik el. A játékosok tornacipőben játszanak.

A kapus a többi játékostól eltérő színű mezt visel 1-es vagy 20-as számozással.

A csapatkapitány jól látható karszalagot visel, ami legalább 70 mm széles és a játékruhájától eltérő színű.

A résztvevők

A csapatok maximum 17 játékost szerepeltetnek egy mérkőzésen, de közülük csak 6 lehet egyidőben a pályán. A játék közben jelen van két vezető és egy orvos.

A mérkőzés szabályai

A játékidő 3 × 20 perc (minimálisan 2 × 15 perc). Minden játék-harmad között 5 perc szünet van. Minden harmad középkezdéssel kezdődik a pálya közepéről. A játékidő alatt az óra nem áll meg az ún. „természetes” megszakításnál (beállás, szabadütés stb.). Az órát gól, kiállítás és büntető ütés esetén kell megállítani.

A kapus ütőt nem használ, hanem a kapu közvetlen közelében bármelyik testrészével a labdát irányítja, dobja, rúgja vagy megfogja. A labda megfogása után 3 másodperccel köteles a labdát újból játékba hozni.

Ha a kapus valamelyik testrészével elhagyja a büntetőterületet, vagy eközben megfogja, illetve kísérletet tesz a labda megfogására, akkor ugyanolyan büntetésben részesül, mint a mezőnyjátékos. Ebben az esetben az ellenfél szabadütésben részesül, amely a büntetőterület vonaláról történik, a kapussal szemben.

A kapus kidobásnál a labdának érintenie kell a játékteret vagy egy játékost, mielőtt a felezővonalat elhagyja. Ha a kapu játék közben elmozdul a helyéről, azt a kapus köteles visszaállítani. A kapus használhat fejvédőt, lábszárvédőt, azon kívül egyéb testét védő felszerelést is.

A játékoscsere

A cserejátékos bármely játékost, még a kapust is helyettesítheti. A játékoscsere mindig a csapat cserepadjánál történik úgy, hogy előbb a lecserélt játékosnak kell elhagynia a pályát, s ezután léphet a játéktérre az új játékos.

A beütés

A csapatok az oldalvonalon kívülre került labdát beütéssel hozzák játékba: a labdát 1 méteren belül elhelyezik attól a helytől, ahol az elhagyta a pályát. Ilyenkor az ellenfél nem lehet a labda 3 méteres körzetében. A beütésből közvetlen nem lehet gólt elérni.

A szabadütés

Arról a helyről történik, ahol a szabálysértés történt, de nem lehet a kapuhoz 3 méternél közelebb. A labdának az ütéskor mozdulatlannak kell lennie.

A büntetőütés

A középpontról történik, ahol a labda csak előre játszható. Mindkét csapat tagjainak a büntetőpadon kell ülniük.

A gól

A gól érvényes, ha a labda teljes terjedelmével átjutott a gólvonalon.

Gól nem ítélhető meg akkor, ha a játékos a testével, vagy a lábával juttatja a labdát kapuba, illetve ha a játékvezető sípjele után kerül az a hálóba.

A hosszabbítás

Döntetlen mérkőzés esetén hosszabbítás következik addig, amíg az egyik csapat 15 percen belül gólt nem üt. Ha ez idő alatt a labda nem kerül hálóba, büntetőütések következnek: mindegyik csapat felváltva 5–5 büntetőt üt. Ha ezután is döntetlen az eredmény, akkor addig ütik felváltva a büntetőütéseket, amíg az egyik csapat gólt ér el.

A kiállítás

A kiállított játékosnak a rendezők által kijelölt helyre kell ülni. A kiállítás időtartama a szabálytalanságok súlyosságától függően eltérő, amelyeket következőképpen kell megítélni:

Büntetésként szabadütés jár:

2 perces csapatbüntetés (kiállítás) jár:

5 perces csapatbüntetés jár:

További büntetések:

Lehetőségek a játékban

Miután a játék értéke, szabálya, az anyagi ráfordítás ismertté vált, hasznos és ajánlatos az iskoláknak a testnevelési foglalkozások színesítése, diáksportkörök és sportegyesületek versenyzési lehetőségeinek floorballal történő bővítése.

Magyar Floorball Szakszövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-68-28

Fax: (+36 1) 460-68-29

E-mail: <floorball@hunfloorball.hu>

WEB: http://www.hunfloorball.hu

A népszerűségi listán a golf az egész világon az előkelő harmadik helyen áll. Közel negyvenegy millióan golfoznak a világon (2010-es adat). A golf elsősorban az angolszász hagyományokkal rendelkező országok játéka. Nagy-Britannián kívül az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Pakisztánban, Indiában, de legújabban Koreában, Németországban és Ausztriában is egyre többen kapcsolódnak be e különleges sportba.

A játék előnye, hogy bárki űzheti, legyen fiatal vagy idős, nő vagy férfi, egészséges vagy beteg ember. Külföldön az orvosok az infarktus után felépülőknek javasolják e szabadtéri környezetben, füves térségben űzhető játékot.

A golf olyan ember sportja, aki szereti a szabad levegőt, a természetet, aki a nagyvárosi kosztól megcsömörlött, aki boldog, hogy legalább hétvégeken négy kerék helyett két lábon járhat pár kilométert. A golflabda „üldözése” közben észre sem veszi, hogy hat-nyolc kilométert legyalogolt, cipelve ütőtáskáját, esetleg maga után húzva a kiskocsit, miközben már közel százat ütött. Ki meri mondani, hogy a golfozás nem mozgatja meg az ember minden porcikáját?

Mivel az idő nem, csak az ügyesség számít az eredményességben, mindenki a saját tempója szerint haladhat végig az egyes pályaszakaszokon. Nem kell futni, megerőltetni a szervezetet, hanem szép természeti környezetben lehet sétálni, amelynek még célja is van.

A golfozást sokáig – talán még napjainkban is – a gazdag üzletemberek „úri” szórakozásának tartották. Ugyanis a golf évszázadokon át az arisztokrácia egyik kedvelt elfoglaltsága volt, zárt klubokban űzték, ahova a játékot kedvelő „földi halandó” nemigen tehette be a lábát.

Nemzetközi múlt

A 17. században, egy napon VI. Jakab angol király játszópartnert keresett magának és egy pásztort választott. A király nyilvánvalóan nem a származást, hanem a játéktudást nézte. Ma már nyilvánvalóan ostobaság a társadalmi pozíció szintjét firtatni a golfjáték művelői körében. Talán annyi összefüggés lehet e nézettel, hogy egy valamire való golf-felszerelés valóban nagyobb anyagi ráfordítást igényel, amit nem mindenki engedhet meg magának. A golfpálya kialakítása, berendezése nem olcsó, nagy területet igényel fenntartása, kellő színvonalú üzemeltetése pedig anyagilag próbára teszi a vállalkozásokat. Ma sem olcsó, de sokak számára mégis elérhető játék.

Sir Winston Churchill vallotta az angolokról, hogy szenvedélyes golfosok, miközben: „Egy nagy mezőn lévő kis lyukba egy még kisebb labdát kell erre teljesen alkalmatlan eszközzel eljuttatni, ez a golf. Ilyen hülyeséget csak az angolok tudnak kitalálni!” – tévedett a néhai angol miniszterelnök néhány mérföldet. A sporttudományos kutatás jelenlegi eredménye alapján a skót pásztorok találták ki ezt a játékot, igaz ők is britek. A hollandok is igényt tartottak e büszke címre, hivatkozással egy festményre, no meg arra, hogy a golf a germán „kolbe” (kampós bot), illetve ennek holland „kolf” (ütő) szavából ered. Az viszont tény, hogy ők a játékot utcákon, hátsó udvarokon játszották, szemben a skótokkal, akik a tengerparton hosszában elterülő pályán, a „golflink”-en játszottak. Az olaszok és a németek is bizonygatták a golfozás hazai eredetét. Az olasz képviselők állításukat egy III. századból származó veronai freskóra alapozták.

A viták közepette a skótok megalkották a játék szabályát. Egy írásos bizonyíték ered Skóciából, miszerint 1457-ben a skót parlament betiltotta a játékot, mivel az ifjúság nem a fegyverforgatással, hanem a golfütőkkel foglalkozott.

A skótokat érzékenyen érintette e rendelet és a tilalom ellenére tovább játszották, míg a király kénytelen volt a korlátozást csak vasárnapra érvényesíteni, sőt 1603-ban ediktummal engedélyezte az egyik alattvalójának a labdák előállítására való jogot. VI. Jakab nevéhez fűződik az első golfklub, a Royal Blackheath Club megalapítása is.

A golftörténetet lezárva az tény, hogy egy szón, a „kolf”-on kívül, minden golffal kapcsolatos kifejezés angol szóból származik.

Hazai múlt

Az első magyar golfklub 1909-ben alakult meg, a hozzá tartozó pályát a Tátrában építették ki. A magyar golfozók nemzetközileg is elismertek voltak. Lauber Dezső angol, amerikai és német ellenfelekkel szemben harmadszor és végleg, 1933-ban megnyerte München város nagydíját. Dr. Szlávik Béláné több ország – Csehország, Németország, Ausztria és természetesen Magyarország – golfbajnoki címének is tulajdonosa volt.

A két világháború között a Szabadság-hegyen álló szálloda volt a honi golfélet központja, az ott létesített golfparkkal.

A második világháború, majd az azt követő történelmi időszak hosszú évtizedekre véget vetett a magyar golfozásnak, kezdetben a háború miatt, majd 1951-ben az új társadalmi rendszer tiltotta a játékot. A golf 1979-ben éledt újjá, amikor Tahitótfalun, a Kék Duna Mezőgazdasági Szakszövetkezet egy művelésre alkalmatlan területet jelölt ki az akkori időszak első magyar golfpályájának.

Az angol vagy angolszász országokból hazatért diplomaták tevőlegesen részt vettek az egy szakaszból álló pálya kialakításában. 1985-ben meglátva a golfsportban rejlő fantáziát a szállodai vállalatok a bankokkal, utazási irodákkal és a Pilisi Parkerdőgazdasággal összefogva kibővítették ezt a pályát. A Danubius Szálloda és Gyógyfürdő Vállalat gazdasági társaságot hozott létre a vállalatokkal közösen a pálya bővítésére. Úgy vélték, a golf olyan különleges érdeklődési terület, amely a kulturált, világszínvonalú golfpark kialakításával egy eddig Magyarországot elkerülő vendégkört vonzhat hozzánk. Az új üzleti lehetőségbe vetett hit legyőzte azt a torz ideológiai szemléletet, amely szerint sokáig nem kívánatosnak tartották mifelénk e sportot. A Budapest Golf Park bővítése idején, 1986 nyarán rendezték meg neves nyugati szakemberek szervezésében az első kelet-európai golfversenyt.

Az első kilenc szakaszos (félpályás) golfpark 1988-ban készült el és nyílt meg a nagyközönség előtt, Szentendre északi részén, Kisoroszi közelében, 65 hektáros, fákkal-bokrokkal övezett remek levegőjű területen. Az egyes szakaszok 180–500 méter hosszúságúak, a pálya hossza 2989 méter.

Magyarországon ma 8 db szabványos 18 lyukú, és további 4 darab 9 lyukú, gyakorló pálya található.

Versenyszabályok

A golfpálya

A pálya egy különleges gonddal füvesített játéktér, amelynek nincs pontos mérete. Az angol bajnokság színhelyén az össz-pályahossz 6460 méter; a legrövidebb szakasz 115, a leghosszabb 527 méter.

Az Egyesült Államokban és Németországban a golf iránti megnövekedett érdeklődés miatt építenek másfél, 27 lyukas, illetve dupla, 36 lyukas pályákat is.

A golfot szerte a világon szigorú tradicionális szabályok szerint játsszák. A pályára csak kiképzett játékos léphet, aki nemcsak az ütéstechnikát sajátította el, hanem tisztában van a golfpályán való viselkedés etikájával, szokásaival is.

A pálya neve nagy mező (coars). Egy coars 18 szakaszból áll. Ezeket az angolok hol-nak (lyuk) nevezik, mint a valódi lyukat, amely a green (zöld) közepe táján található, s a játék célja, hogy a labdát ide begurítsák. 18 szakasz alkot egy teljes pályát, egy grundot, azaz kört, amely kereken másfél tucat (ez azért annyi, mert az angolok még ma is tizenkettes számrendszerben számolnak). Egy szakasz hossza változó, 80 és 600 méter között van, amelyet a környezeti adottságok nagyban befolyásolnak.

A pályaszakaszok

A szakaszok mind eltérnek egymástól, s mindegyikük különbözik a többi tizenhéttől. E játékban nincs teljesen két egyforma szituáció, nincs két egyforma golfpálya. A szakemberek szerint egy golfpálya sem azonos egy másikkal. E sport éppen azért érdekesebb a többi labdajátékkal szemben, mert a labdarúgó-, vagy a teniszpályák méretükben a világ minden pontján azonosak. A golfot azért tartják intellektuális sportnak, mert legalább annyi szellemi koncentrációt, variánst, mint fizikai felkészültséget igényel.

A kezdő golfozók részére egy külön gyakorlószakaszt (driving range) alakítanak ki, ahol a nagy elütéseket gyakorolhatják. Ezt követően a putting green-re lépnek, ahol több lyuk segítségével a jó célzást lehet elsajátítani.

A pályaszakasz részei

a) Teeing Ground (elütőhely)

Az elütőhely jó erős gyeppel borított terület, amelynek frontvonalát két jelzőkoronggal vagy kúppal látják el. Ezek a jelző alkalmatosságok más színűek a férfi és a női elütőn. A nőknél az elütők közelebb vannak a green-hez 10–15 méterrel, a férfiaknál viszont a green-től még távolabb jelölik ki az elütőhelyeket.

A két jelzőkorong vonalától mért ütőhossznyi távolságon belül lehet leszúrni a tee-t (tí) – lásd a lenti képen.

Az úgynevezett tee elütésre szolgáló fa-, vagy műanyag tű kehelyszerű fejére kell a labdát ráhelyezni. Így ezzel a kis alkalmatossággal biztosítható, mindenki számára az egyenlő esély az első ütésnél. Ugyanis a terep egyenlőtlensége miatt van erre szükség, de részben ütéstechnikai okból is. Az elütő helyen használt faütővel, a driverrel akkor kell a labdát eltalálni, amikor az ütőfej a legmélyebb ponttól már valamivel felfelé szálló ágban van. A többi ütésnél ez nem így történik.

Valamikor, s ez ötszáz esztendős módszernek is tekinthető, a tee-elést felkúpolásnak is nevezték, amelyet nedves homokból készítettek.

b) Through the green (pályatest)

A pályatest a pályának mindazon része, amely nem elütő green vagy akadály.

A pályatest két részre tagolódik:

c) Green

A lyuk körül kb. 18–20 méteres körzetben a pálya gondozott, már nincsenek természetes akadályok. A fű 1 mm-re nyírt, a pázsit hengerelt. A green finom, szőnyegszerű terület, ahol a labdát már csak gurítani szabad. A gurítást putt-nak hívják. Az erre kialakított ütőt putternek, vagyis gurító ütőnek nevezik.

A green-en egy lyuk található, amelyet cap (zászlótartó persely) bélel, amely megvédi a lyukat a beomlástól. A lyuk átmérője 10,7; mélysége 10 cm.

A perselyt vagy hüvelyt zászlótartóval látják el, ebbe egy zászlót (flag) helyeznek, amely távolról jelzi a lyuk helyét, messziről mutatja a célt.

A green-ek több évszázadokon át megközelítően kör alakúak és síkfelületűek voltak. Később a legkülönbözőbb formákat kapták, mint pl.: ellipszoid, piskóta, bumeráng stb. greenner. A különböző formákat különböző szögű lejtőkkel, lépcsőzetes megoldásokkal tették még nehezebbé.

A lyukaknak megállapított sorrendje és szakasza van, s a játékosoknak ezekbe kell a labdát beütni.

Fontos szabály a lyuk helyének állandó változtatása hetente legalább kétszer, de a verseny előtti nap feltétlen, ami után a verseny megkezdéséig már nem szabad a pályára lépni. Ezt követeli a pálya füvének egyenletes terhelése, másrészt a szigorú fair play szelleme: nehogy a green-eket a gyakrabban látogató játékosok kiismerjék, és így előnyhöz jussanak.

d) Forgreen

A forgreen (előgreen) a green körül helyezkedik el, s ezt a területet 5–6 mm-es fű borítja.

e) Bunker

A bunker kialakulása a múltba vezet vissza, amikor a skótok a tengerparton ütötték a labdát. Az állandóan fújó tengeri szél néhány helyen kipusztította a füvet s így természetes homokakadályok, bunkerek keletkeztek. Később a modernebb pályákon is megépítették ezeket az akadályokat, hogy a pályák nehézségi fokát emeljék. Ezekből a homokcsapdákból nehezen lehet a labdát kiütni, a játékos olykor több ütést is fölemészt.

A homokcsapdák elhelyezése a játék ideális vonalának betartására kényszeríti a játékosokat, amelyeket legtöbbször a green-ek körül helyeznek el.

f) Water hozard (vizesárok)

A water hozard még rosszabb a homokcsapdáknál, mivel a labdát a vízből, ha megtalálják, csak kihalászni lehet, s ez mindenképpen egy büntetőütést jelent. A vizesárkok, tavak főleg az USA-ban divatosak. Az akadályokból, vizesárkokból a játszhatatlan labdát a játékos felveheti, és egy-két ütőtávolságra elviheti a green-hez nem közelebb és ott „drappolhatja”, vagyis leejtheti.

A drappolás érdekes eset, kivételnek számít a golfban, hiszen a legszigorúbb szabályok tiltják a labda kézzel való érintését. Egyébként csak felkúpolásnál, lyukból való kiemelésnél lehet a labdát megfogni. Ez alól kivétel a labda tisztítása. Ez esetben megjelölik a labda helyét és ugyanoda kell visszatenni.

A golfverseny

Par

Az egyes szakaszokon parokat állapít meg a szabály. Ez az az ütésszám, amennyivel egy jó képességű játékos képes megjátszani, hogy a labda célba érjen.

A par jelenti azt a legkisebb ütésszámot, amellyel megjátszható egy mező. Ez egyben a mező nehézségi fokát is jelenti.

A green-en való gurításra két ütést számítanak. Így alakul ki, hogy a 228–434 méter hosszúságú szakaszok a par négyesek, az ennél rövidebbek a par hármasok, a hosszabbak a par ötösök. Ez azt jelenti, hogy 228 m-ig egy, 228–434 m között kettő, 434 m-nél hosszabb szakaszokon pedig három ütéssel kell – legalábbis elvben – a green-en lenni (mivel két ütés a putt). A par-nál eggyel több ütést bogeynak (bagi), a kettővel több ütést double-bogeynek (dablbagi) hívják.

Aki a par-nál eggyel kevesebbet üt, azt birdie-nek (bördi) madárkának, a kettővel kevesebb ütést eagle-nak (igl) sasnak hívják – ez azt jelenti a hármas szakasz esetében, hogy az elütőről egyetlen ütéssel a lyukba kerül a labda. Az ilyen ütést hole in one (hol in van), egyből lyukba ász ütésnek neveznek, amely nagyon ritkán fordul elő. A par-nál három ütéssel jobb csak ötös pályaszakaszon lehetséges – ezt albatrosznak hívják – a golftörténet csak egyetlen ilyen ütést említ.

Ha a labda az elütőhelyről (Teeing Ground) egyetlen ütéssel a lyukba kerül, akkor az eredményt „Hole in one-nak” vagy „Ásznak” (angolul „Ace”) nevezik. A fenti táblázat értelmében egy par 2-es lyukba egy ütéssel beletalálva egy madárka, egy par 3-as lyukba egy ütéssel beletalálva egy sas, egy par 4-es lyukba egy ütéssel beletalálva egy albatrosz érhető el.

Eredményszámítás

A játék lényege, hogy kettő vagy négy játékos a pálya különböző részein elhelyezett lyuk felé üti a labdát.

A játék egyszerűnek tűnik, ám valójában meglehetősen bonyolult. Miután a játékosok egymás után elütötték a labdát, megkeresik azokat, s a következő ütést onnan végzik el, ahová a labda gurult és megállt. Ekkor már az üt elsőnek, akinek a labdája a legtávolabb került a lyuktól. A játékosok felváltva ütögetik a labdát, míg a labda a lyuk közvetlen közelébe kerül, illetve odaér.

A 18 szakasz par-jának összege adja az egész pálya par-ját (a 9 lyukas pályák fél pályák, ezeket kétszer kell teljesíteni).

Egy teljes pályát teljesíteni komoly feladat, bár a profi világranglista első 10–15 helyezettje rendszeresen néhány ütéssel ez alatt játszik.

A nemzetközi versenyeken induló több száz profi közül is csak az első 20–30 játékos játszik par körül, míg a többi öttel e fölött végez. Pedig a profik napi 3–8 órát edzenek, amely számukra komoly erőfeszítés és kemény küzdelem. Igaz nagy pénzeket nyernek, de itt veszíteni is lehet.

Scratch játékosok és a standardet

A par körül játszó kiváló játékosokat scratch (szkecs) játékosoknak nevezik.

Az általuk elért eredmények alapján számítja ki a club vezetősége az ún. scratch-score-t (szkecs-szkó), ütésszámot, vagy a standerdet, amely egy-két ütéssel magasabb a parnál, de lehet alacsonyabb is. Idővel ezen változtatnak.

Handicap

Az amatőrök számára, akik gyengébbek a scratch játékosoknál handicap-et (hendikep), előnyt állapít meg a vezetőség. Ugyanis minden pályának van egy ún. score kártyája, amelyen feltüntetik a szakaszok hosszát, par-ját, valamint üres rublikákat tartalmaz a játékosok által teljesített ütésszám bejegyzéséhez. A kártyát minden versenyző, illetve klubtag magához veszi, ha teljes kört játszik, s minden szakasz lejátszása után beírja, hogy hányat ütött. Ezen kártyák összessége alapján állapítja meg a club vezetősége a játékosok handicap-jét. A handicap az a szám, amennyivel több ütést használhat fel a játékos a pálya megjátszásához, mint a pálya par-ja. A handicap versenyeken az ütésszámból (bruttó) levonják a versenyző handicap-jét, s az így kapott nettó eredmény szerint történik a rangsorolás.

Csak barátságos mérkőzések alkalmával rendeznek handicap-es versenyeket. Más alkalmakkor az abszolút ütésszámot veszik figyelembe.

A golfozás versenyrendszere

A versenyeket alapvetően kétféle rendszer szerint bonyolítják le. Az eddig leírtak az ütésszám (meccsjáték) szerinti versenyekre vonatkoznak, melyet stroke-play-nek (sztrókpléj) neveznek.

A másik versenyforma a match-pay (mecspléj) ütőjáték, a szakaszok szerinti mérkőzés, amelynek előnye, hogy a megnyert lyuk, illetve a szakaszok száma dönt. E versenyzési formának másik előnye az ütésszámmal szemben, hogy egy nagyon elrontott, akár 11 ütésre teljesített szakasz is csak egy lyukveszteséget jelent, míg ugyanez az ütésszámra menő versenyen behozhatatlan hátrányt jelent.

A két szisztéma előnyeit egyesíti az úgynevezett stableford-system (sztablford-szisztem), mivel az esélyeket kiegyenlíti.

A golfozás eszközei

a) A golflabda

Az eredeti golflabda tollal kitömött bőrlabda volt. Változást a gumi megjelenése hozta, amelyből egyszerű, tömör gumilabdákat guttie-ball-okat (gatti-ból) gyártottak. Majd ezt követte az úgynevezett rubbercored (rabber-kórd) labda. E típus lényege, hogy egy tömör gumimagra 2 000 m igen vékony gumiszalagot gombolyítanak és erre kemény gumikülsőt préselnek.

A ma használatos labdákat ebből fejlesztették ki. A kemény gumimagot üres műanyag váltotta fel, amelyben glicerines folyadék van. A labda felülete rovátkolt, gödröcskés. Ez a gyorsulást segíti, amelyet szélcsatornás kísérletek is igazolnak. Így a labda 200–250 km/h repülési sebességgel haladhat.

A labda súlya 46 g, átmérője 4,27 cm. A St. Andrens-i ősi királyi golfklub határozata alapján 1990. január 1-jétől csak ezek a méretű labdák használhatóak.

b) Az ütők

Az ütő (clab-klab) kétféle lehet: fa vagy vas. Ezek a különbségek az ütő fejére vonatkoznak. Az első ütők fából készültek: datolyapálmából a fej, és hikori fenyőből a szára, amelynek fogóját finom körszalaggal csavarták körül.

A faütőnek három alapformája van:

A vasütők a 17. században jelentek meg (track, rut-iron), s arra szolgáltak, hogy a talaj mélyedéseiből (lópata-, kocsi keréknyom stb.) a labdákat kiüssék. Az idők folyamán modernizálódtak és az ütőfej dőlésszögének alakulásával ma már közkedveltté váltak, mivel pontosabb ütést tesznek lehetővé. A különböző dőlésszögű golfütőkkel a labdák röppályája is változik.

Az ütő fejének dőlésszöge és formája alapján a következő elnevezésű ütőkkel találkozhatunk:

Ez a felsorolás még mindig nem véges az ütők végtelenségében: megjelentek a speciális ütők is. Ma már teljes „fasort” gyártanak 1-9-ig, amelyhez csatlakozik a „fafejű” putter, a célzó ütő is, amellyel csak gurítani lehet.

A vasütők száma is szaporodott: ma a teljes sor 1-10-ig terjed, a számok emelkedése az ütőfelület dőlésszögét jelzi. Ezt kiegészíti a háromféle wedge:

Ezen kívül 24–25-féle ütőt össze lehet állítani, s a sznobok e túldimenzionált készlettel szaladgálnak. A nemzetközi bizottság 14-re maximálta az ütők számát. Lezárva az ütők taglalását, hangsúlyozni kell a loft-ot, a dőlésszöget ugyanis azért változtatják, hogy azonos mozdulattal lehessen elérni különféle magasságú ütést. A golf ütésmozdulatának elsajátítása éveket vesz igénybe, s minden évben újra kell kezdeni a gyakorlást úgy, mint a teniszben a szerválást.

A játékosnak azt is meg kell tanulni, hogy a lehetséges 14 ütőből melyiket mikor célszerű használni, melyikkel kell az áthidaló ütést végezni, melyikkel kell emelni, gurítani, csúsztatni vagy éppen csavarni. A felső képen fa, putter és vasütő látható, az alsó képen pedig wedge-ek.

c) A marker

A golf alapvető szabálya az udvariasság. Ezért áll mindenki néma csendben, mozdulatlanul, amíg valaki üt, hogy ne zavarják a koncentrálást.

Ezért van, hogy a green-en lévő labdákat – az ütésre következő kivételével – mind felveszik. A felvett labda helyét markerral jelölik meg, amely egy rajzszögszerű műanyag jelző. A marker nem zavarja a másik labda útját, mivel mindig a legtávolabbi labda kerül ütésre. Ezért kell a fűcsomót visszataposni, ezért kiállt a golfozó hangos forte (fór)-t, ha úgy látja, hogy a labda valakire veszélyessé válhat. Ez a veszély nem lebecsülendő!

A golfozás technikájáról

a) Az ütés

Az ütés iránya és technikája abban a pillanatban dől el, amikor az ütő a labdával találkozik.

Technikailag eléggé komplikált, mert a legmesszebbre „küldendő” labdát is könnyedséggel kell megütni. A legkisebb erőlködés is elronthat egy ütést. Az ütéskor nem a nagy erőkifejtés a lényeg, hanem a helyes mozgássor megtalálása: az ütőt úgy kell a labda irányába húzni, hogy az önnönmagából erőt adva üsse el a fehér színű golflabdát, amely az ütés pillanatában 300 km/h sebességgel gyorsul. Ilyen sebesség mellett a korrigálás lehetetlen.

Az ütés (swing) három részből áll:

b) Az ütő fogása

Az ütőfogásnak három változata van: erős, közepes és gyenge.

Ha kézfejek jobbra fordulnak, akkor gyenge, ha balra fordulnak, akkor erős fogásról beszélünk. Ez az ütés irányát és ívét is befolyásolja.

c) A beállás

A beállás háromféle lehet:

A háromféle beállás között az a különbség, hogy a sarkakat összekötő vonal balra, illetve jobbra tér el a labdát és a zászlót összekötő vonaltól, vagy éppen azzal párhuzamosan áll. A beállás fogás és a swing tömeges variációját adja.

d) A szabályos és szabálytalan ütés

Az ütéshez felállva, a labdát az ütővel úgy kell megütni, illetve gurítani, hogy az ütő mozgási iránya párhuzamos legyen a játékos vállvonalával.

e) A ceddie (keddi)

Szót kell ejteni a golfpályák legjellegzetesebb figurájáról, arról a személyről, aki az ütőtáskát cipeli a játékos után.

Az ütők továbbításának módja a kézikocsi (ceddie), amelyet a ceddie „fiú”, illetve maga a játékos kézzel húz maga után.

A golfozó öltözéke

Fontos szempont, hogy a golfozó kényelmes öltözéket viseljen. Ennek megfelelően:

Befejezésül szót kell ejteni arról, hogy a golf a legnépszerűbb játékok közé tartozik, szerves része a testkultúrának, az egészséges életmódnak.

A golfjáték az 1992-es nyári olimpián is bemutatkozott Barcelonában, de 2012-ben, Londonban nem szerepel az olimpia programjában. A világon a golf-élsportban óriási pénzek forognak, jóval több, mint a teniszben. Szakemberek meggyőződése, hogy a golf idővel tömegek által űzött szabadidősporttá válik – mint ahogy a tenisz és a sízés is az lett –, s nem tekintik majd kizárólag „úri” sportnak. Magyarországon is egyre többen érdeklődnek a golf iránt.

Magyar Golf Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Tel/Fax: (+36 1) 460 6859, (+36 1) 460 6860

E-mail: <hungolf@hungolf.hu>

WEB: http://www.hungolf.hu, http://www.agolfmindenkie.hu

A gyeplabda (népszerű nevén hoki) csapatban játszott ütős labdajáték. A különböző vonalakkal határolt egyenes (többnyire műfüves) talajú pályán két, 11 játékosból álló csapat mérkőzik egymással. Minden játékos fából készült, szabályok által meghatározott méretű és súlyú rugalmas nyelű ütővel játszik. A játék célja, hogy a csapat minél többször az ellenfél kapujába üsse a labdát, illetve megakadályozza a másik csapatot a labda megszerzésében és a gól elérésében. Ha a műanyag labda teljes terjedelmében átjut a két kapufa között és a felső léc alatt, a csapat gólt ér el. A kapusok védőöltözetéről külön szabály rendelkezik.

Nemzetközi múlt

Kínában mintegy 4700 éve játszottak bizonyos botlabdajátékokat, és az indiánok ősi népi szórakozásai között is akadt ilyen jellegű játék. Erre bizonyítékok is vannak.

Ezt leszámítva a legősibb, ütővel és labdával játszott sport: feljegyzések tanúsága szerint már Kr. e. 2000-ben űzték az ókori Perzsiában, de a kis labda bottal kergetését kedvelték az ókori görögök (keretizontész), a rómaiak (paganica) és a németek (kolbe) is. Később aztán különböző utakon fejlődött tovább: akadt, ahol lóhátról játszották (ebből lett a lovaspóló), még később jégre vitték (ebből lett a jégkorong).

A gyeplabda közvetlen előzménye a Krisztus előtt mintegy két évszázaddal, Írországban kialakult hurling, és az Indiában a XIII. század óta kedvelt játék, a kathi chen-du (botlabda). Ezek a játékok a mai időkben is nagy népszerűségnek örvendenek ezekben az országokban.

Az első golfklubban, a Royal Blackheat Golf Clubban (1608) már a gyephokit is ismerték. Az első szabályokat az 1860-as években foglalták írásba.

A klasszikus változat a középkori Anglia egyik legkedveltebb szórakozásává lett – Canterbury és Gloucester katedrálisában a színes üvegek némelyikén ma is megcsodálhatóak a gyeplabdázó férfiak alakjai – olyannyira, hogy a hadseregben betiltották egy időre, mert a katonák sokkal jobban szerették ezt, mint a harctéren amúgy kétségkívül nagyobb hasznot hajtó íjászat gyakorlását.

A XVIII. században irdatlan nagyságú pályákon született meg a mai hokira hasonlító játék (a hoki szó egyébként a francia hocquet szóból származtatható, amely görbe pásztorbotot jelent): 12 fős csapatok hajszolták a labdát 150 méter hosszú pályákon. Miután London délkeleti részén 1861-ben megalakult az első egyesület (Blackheath Football and Hockey Club), kezdett szervezett formák közé terelődni a sportág, majd néhány évtizeddel később létrejött az országos szövetség is.

A növekvő népszerűsége eredményeként az első gyeplabda szövetség Angliában jött létre 1875-ben, az első brit női csapat 1885-ben alakult meg. A nemzetközileg is egységes szabályokat 1886 januárjában dolgozták ki.

Magától értetődő, hogy az 1908-as londoni olimpia hozta a gyephoki premierjét, amely egy kihagyást követően 1920 óta folyamatosan szerepel az ötkarikás programban. Eleinte rendes füvön játszották, majd a hetvenes évektől fokozatosan elterjedt a műfüves változat: a játék magas szintű elsajátításához ez a borítás ma már elengedhetetlen.

Az olimpiai győzelmeket sokáig az angolok és az általuk meghódított nemzetek (India, Pakisztán) zsebelték be, de manapság egyre több európai ország léphetett fel az olimpiai dobogó legfelső fokára (Németország, Hollandia). Az első helyek tekintetében az indiai válogatott vezet, amely eddig nyolc olimpiai elsőséget gyűjtött be.

A hölgyek 1980-ban kapcsolódtak be a küzdelmekbe, Moszkvában nagy meglepetésre Zimbabwe lányai győztek, majd egy-egy holland és spanyol sikert leszámítva az ausztrálok domináltak hosszú időn át. Az ausztrál lányok eddig két olimpiai aranyéremmel büszkélkedhetnek.

A Nemzetközi Gyeplabda Szövetség (Fédération Internationale de Hockey sur Gazon – új nevén: Fédération Internationale d’Hockey, FIH) 1924-ben alakult meg Párizsban. A szövetség jelenleg 122 tagot számlál.

Ugyanebben az évben alakult meg az Európai Gyeplabda Szövetség (European Hockey Federation, EHF) is.

A sportág nemzetközi fejlődésére komolyan kihatott az 1972-ben, Münchenben hozott határozat, mely szerint minden nemzetközi mérkőzést, csak műfüves pályán lehet játszani.

Hazai múlt

Az első gyeplabdázók Magyarországon a MAC (Magyar Athletikai Club) jéglabdázói voltak, akik a téli sportokat nyáron ezzel a sportággal egészítették ki. Hazánkban először 1908-ban rendeztek bemutató mérkőzéseket.

1918 végén alakult meg az első kimondottan ezzel foglalkozó egylet, a Magyar Hockey Club, amely az 1920-as években Európa legismertebb klubjai közé tartozott. A sport fokozatosan az úri középosztály népszerű sportága lett, sőt hosszabb időre kötelezővé tették a hoki oktatását a középiskolákban is.

A Magyar Gyep Hockey Szövetség 1924-ben alakult meg.

1926-ban kiírták a magyar bajnokságot, és a folyamatosan emelkedő színvonal eredményeképp a berlini olimpián a magyar csapat a hatodik helyezést érte el.

Néhány egyesületben nők is gyeplabdáztak, de csekély számuk miatt sokáig nem írtak ki számukra bajnokságot.

Vezető klubcsapataink rendszeresen részt vesznek az Európai Hockey Szövetség által szervezett nemzetközi tornákon, versenyeken, egyelőre még csak mérsékelt eredményekkel. Meghatározó játékosok voltak a magyar élmezőnyben a Losonczi testvérek.

1998-ban a szövetség vezetése úgy döntött, hogy a sportági szövetség új neve a továbbiakban: Magyar Hoki Szövetség.

Gyeplabdasportunk stagnálása közben egyre népszerűbb lett a gyephoki téli változata, a teremhoki, mely rövid időn belül önálló szakággá nőtte ki magát.

Sportolóink gyeplabdában először és utoljára a berlini olimpián szerepeltek, ahol helyezetlenül végzett csapatunk.

Versenyszabályok

Mindkét nem 12 csapatot vonultat fel az olimpiai játékokon és a világbajnokságokon is, ezek előbb csoportmérkőzéseket vívnak, majd a legjobbak keresztbe játszanak, egyenes kieséses rendszerben.

A szabályok valamelyest hasonlítanak a futballból ismertekre:

A különleges regulák a következők: gól csak a gólterületről érhető el, azaz a kaputól 14,6 méternyire felfestett félkörvonalon belülről. A játékos nem fedezheti a labdát a testével vagy az ütőjével, ugyanakkor kapura kizárólag az ütő sima lapjával ütheti (a bot „tollának” másik fele gömbölyített). A játékmegszakításokat követően – ha az nem szabálytalanság miatt történt – „bulizni” kell a labdáért, azaz a két vetélytárs igyekszik elhozni a közéjük ejtett labdát.

Szabadütés jár a különféle szabálytalanságokért, amelyek a következők lehetnek:

Büntetőkorner akkor jár:

A büntetőkornernél a labdát a kaputól 9 méterre helyezik le az alapvonalra, a védők közül öten maradhatnak a gólterületen belül (a többieknek a felezővonalon túlra kell menniük), míg a támadóknak a körvonalon kívül kell tartózkodniuk. A játékosok azután mozdulhatnak meg, ha a labdát elütötték az alapvonalról. Ilyenkor az egyik támadó megállítja, a másik pedig vagy továbbpasszolja, vagy kapura lövi – utóbbi esetben megkötés, hogy ha a labda a kapuba jut, csak akkor számít gólnak, ha a kapu alsó (45 centi magas) szilárd hátsó tábláját éri – ha a háló állítja meg, a gól érvénytelen (minden más esetben bármilyen magasságban lehet célozni).

Büntetőütés akkor jár, ha a védő szándékosan szabálytalankodik a gólterületen belül, vagy ha vétlen szabálytalansággal biztos gólt akadályoz meg. A büntetőt lehet kapura simítani vagy emelni, a labdát teljes svunggal megütni nem lehet. A támadó csak egyszer érhet a labdába – kipattanó nincs, ha nem ér el gólt, a védő csapat következik.

A mérkőzés két játékvezető irányítása alatt zajlik, akik a súlyosabb szabálysértéseket büntetőlövéssel, legsúlyosabb esetben kiállítással büntetik.

2012-ben, Londonban az olimpiai játékok történetében először kék színű pályán rendezik meg a gyeplabdatornát.

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

12 csapat (16 fő/csapat).

Magyar Gyeplabda Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon (+36 1) 220-2939

Fax: (+36 1) 273-1289

E-mail: <info@hockey.hu>

WEB: http://www.gyeplabda.hu, www.hockey.hu

Csak 1998-ban Naganóban mutatkozott be, a téli olimpiák egyik legfiatalabb sportágaként. A XXI. század sportjának is tartott snowboard kifejezés magyarra átültetve hódeszkázást jelent. A mindössze 40 éves múltra visszatekintő sportág ennek ellenére az egyik legnépszerűbb téli „csúszás” lett. Valószínűleg a sízés legkonzervatívabb hívei is elismerik, hogy a snowboard-mozgalom új színt hozott az alpesi sízésbe. Ilyen – a deszkázás által beoltott – új hajtás például a síkrossz, de a freestyle síelés kialakulására is nagy hatással voltak a snowboardosok, egész pontosan a freestyle-osok, akik nyomában a síelők is elkezdték látványos ugrásaikat és trükkjeiket.

Nemzetközi múlt

Egy szörfösnek, Sherwin Poppersnek 1960-ban támadt az a hóbortos ötlete, hogy egy deszkán csússzon le a Colorado lejtőin. Riválisaival – a sível és a monosível – ellentétben a hódeszka lehetővé teszi, hogy ne csak a lejtő irányában haladjunk, sokkal szabadabban lehet vele mozogni.

A történeti pontosságot figyelembe véve azonban meg kell jegyeznünk, hogy a mai freestyle sízés két vonalon fejlődött. Az egyik vonal (old school) a korábban kialakult klasszikus, alpesi sízésből kifejlődött paralel sí, buckasízés és a síakrobatika.

A másik, fiatalabb vonal (new school) megszületésénél már a freestyle snowboardosok bábáskodtak. Ide a különböző ugrások, figurák, trükkök, korláton csúszások (slide), félcső és big air versenyek tartoznak. A freestyle sízés ezen ágának, mint napjaink legfrissebb, legnépszerűbb sportjának hangulata, légköre – beleértve a hozzá kapcsolódó életstílust is – erős snowboard-befolyás nyomán alakult ki, amit persze nem is tagadnak a sport „hard core” követői.

1965-ben Sherman Poppen (Sherwin Poppers) Michigan állambeli Muskegon városában élő úriember kishúga síléceit egyszerűen összekötözte, s máris készen volt a hódeszka. Egy évvel később már elkészítette az első snowboardot, a ’70-es években pedig megkezdődött a sikersztori. 1980-ra széles körben elterjedt és népszerűvé vált, így logikusan következett az újabb lépés, a versenyzés.

A snowboard legendás alakja, Jake Burton Carpenter, 1968-ban, éppen 14 évesen, lelkesen szorongatja azt a furcsa szerkezetet, amellyel részt is vesz az az évi snurferbajnokságon (Michigan). Jake megszállott síelő és szörfös. Érezte a snurfer hiányosságait, és szerencsére nem átallotta fejleszteni a saját szája íze szerint. Megtörtént a nagy áttörés, a deszkára állítható „hurkokat” (papucsokat) készített, amelyben a láb szorosan rögzült a deszkához. Innentől kezdve vált lehetővé az igazi lesiklás a pályákon, és nyílt lehetőség az igazi ugrásokra is. Ambiciózus barátunk megalapította 1977-ben, Vermontban a saját cégét. Itt kezdték el gyártani a régmúlt fából készült és laminált, de már flexibilis lapjait. A cég máig tartó aktív fejlesztőmunkája következtében a kezdeti nehézségek után, közel 20 év elteltével az egyik legmeghatározóbb gyártó a piacon.

Amerika nagy ország, rengetegen próbálkoztak abban az időben, de a szerencse kevés emberhez volt kegyes. Dimitrije Milovich merő véletlenségből maga is szörfözött. 1969-1970 között, a szörfdeszkák készítésének alapján poliészterből gyártott deszkákat a havas lejtőkre. A „V” alakú alj és a swalowtail (a deszka végének speciális kiképzése, szűz hóban ma is használják) újítás is az ő vitathatatlan érdeme. A Winter sticknek (W. S.) keresztelt üvegszövetből laminált, speciális felületű deszka az akkori viszonyok között az egyik legfejlettebbnek volt mondható. A dolognak csak egy szépséghibája volt, az elképesztő ára. Egy Winter stick 245 dollárba került, amit akkoriban kevesen engedhettek meg maguknak, így a gyár bezárt és a tulajdonosa 1984-ben becsődölt.

Tom Sims egykor gördeszka világbajnok volt. Ő a legjobban ismert snowsurf-úttörő. 1969-tól Chuck Borfoottal szörföket és gördeszkákat terveztek a vásárlók legnagyobb megelégedésére. A ’70-es évek közepére fejlesztette ki saját snowboardját, ami nagyon hasonlított a Winter stickhez. A laminált üvegszövetet továbbfejlesztette és elkezdett kísérletezni a famagos technikával, ami olyan jól sikerült, hogy a mai napig ezt a technológiát használják (Woodcore). 1981-ben saját fejlesztésű és már acél éllel (kantni) rendelkező deszkájával megnyerte a Coloradóban rendezett első snowboardbajnokság szlalom számát.

Az utóbbi 20 év alatt az események felgyorsultak. Felfigyelt a snowboardra a média, és dőlni kezdett a pénz, jöttek a komolyabbnál komolyabb versenyek és a hatalmas szponzorok. A kezdeti lelkesedéssel felépített szövetséget (ISF) egyre jobb versenyzői gárda és színvonalas versenyek fémjelezték. A Nemzetközi Sí Szövetség (FIS) lassú, de hatalmas gépezete az első lekicsinylő reakciója után hamar észbekapott és felismerte a hódeszkázásban rejlő hatalmas lehetőséget. Óriásszponzorokat hozott be (Milka, Grundig, Nokia, Honda), átcsábította a másik szövetség top versenyzőit és kialakította a saját gárdáját is. Elkezdett lobbizni minden fórumon, és végül is sikerült a nagy álom. A snowboardot felvették az 1998-as téli olimpia (Nagano) hivatalos versenyszámai közé.

A régi (ISF) és új (FIS) nemzetközi szövetség között háború dúlt, de az olimpiai tagság és a hatalmi erőviszonyok eldöntötték a vitát. Persze az átlagember a harcból semmit nem érez, hacsak annyit nem, hogy az úgynevezett sípályákon évről évre egyre több deszkás csúszkál lefelé. Ami most már odáig fajult, hogy nagyon sok helyen a síző érzi magát kisebbségben. Hogy mi lesz a folytatás? Válasz nincs, csak sejthetjük a jövőt.

Az Egyesült Államok első bajnokságára 1982-ben került sor, ezt egy évvel később világbajnokság, 1987-ben világkupa követte, mígnem 1990-ben megalakult a Nemzetközi Hódeszka Szövetség (ISF), amely négy évre rá a Nemzetközi Sí Szövetség (FIS) fennhatósága alá került. A szövetség javaslatára 1998-ban, Naganóban a hódeszka olimpiai sportág lett, a siker nem is maradt el.

A sowboardcross, a half-pipe, valamint a párhuzamos óriás-műlesiklás (2002) már a téli olimpia műsorát színesíti és férfiak, nők mindhárom versenyszámban külön-külön küzdenek az érmekért.

A sportág első olimpiai bajnoka páros szlalomban a kanadai Ross Rebagliati lett, akihez mindjárt kisebb botrány is fűződött. A győzelem után a doppingvizsgálat marihuánát mutatott ki a szervezetében, emiatt előbb megfosztották címétől, majd visszakapta érmét. A hölgyek hasonló versenyszámát a francia Karine Ruby nyerte, míg a „félcső” kategóriában a svájci Gian Simmen és a német Nicola Thorst lett az első. A férfi párhuzamos óriás műlesiklásban a svájci Philipp Scohoch már két elsőséget tudhat magáénak. Napjainkban Franciaország, Svájc és az USA fiai és lányai művelik legeredményesebben az olimpiai versenyszámokat.

Hivatalos férfi-női olimpiai hódeszkás versenyszámok és a versenyszabályok

Az íjászat meghatározott célpontra történő versenyszerű nyíllövés.

Hagyományos szakágai: pálya-, terep- és távlövő íjászat.

Újabb szakágai: vadász-, lovas, történelmi-, futás- és számszeríjászat.

Szabadtéri versenyt kimért, legalább egy labdarúgópálya nagyságú pályán rendeznek.

A céllövő íjászat során a versenyzők meghatározott számú fordulót lőnek. Minden fordulóban bizonyos számú nyilat kell kilőni előírt távolságból. A találatokat a középponttól való távolság alapján értékelik.

Rendkívüli felkészültséget igényel az, hogy valaki egyáltalán kijusson az olimpiára, majd ott a dobogó közelébe kerüljön. Bár a szerelés ma már inkább gépre hasonlít, mint a Robin Hood-i időket idéző szépséges íjakra, az üvegszál, az alumínium és karbon-grafit, a beépített stabilizátorok sem helyettesíthetik a legfontosabb kellékeket: gyilkosan kemény marok, borzalmasan erős, de rugalmas izmok alkotta váll, éles szem és kötélidegek.

Nemzetközi múlt

Az íj az egyik legősibb vadász- és harci eszköz. Kutatások szerint bizonyos, hogy már a kőkorszakban vadászó emberek is használtak nyilakat (körülbelül Krisztus előtt 20 000-ben). Ezt bizonyítják a csontból, kőből és szaruból készített kőkorszaki nyílhegyleletek, továbbá az Altamira-barlang paleolitikumból származó, íjazó alakot ábrázoló barlangrajzai. A legkorábbi írásos emlékek az egyiptomiak után maradtak fenn, akik mintegy 5 000 évvel ezelőtt sajátították el az íj és a nyíl használatát, vadászati és harcászati céllal. Krisztus előtt 1200 környékén a hettiták már harci kocsikon robogva tudtak nyilazni, ami birodalmuk naggyá tételének egyik alapja lett.

Az első íjászversenyekről érdekes módon kínai krónikák tudósítanak: a Csu-dinasztia időszakában (Krisztus előtt 1027–256) a nemesség tagjai nagyszabású tornákon mérték össze tudásukat, ahol zeneszó mellett igyekeztek a lehető legpontosabban lőni.

A görög, a perzsa és a szkíta háborúk idején az íjak nagy szerepet játszottak a harcokban, de a sportágat versenyszerűen is űzték. Krisztus előtt 700 körül Homérosz az Iliászban meglepő részletességgel ír a görögök íjászversenyeiről.

A középkorban az íjászat klasszikus hazája Anglia volt. III. Edward uralkodása alatt az íjlövészet népi sporttá vált. VIII. Henrik több íjásztársaságot is alapított: elsőként a Szent György-társaságot 1537-ben.

A pusztai népek félelmetes hírű összetett fegyvere, az úgynevezett merevszarvú, visszahajló reflexíjak, a sztyeppei íjak voltak. A sztyeppei íj legdinamikusabb típusa a török íj. Ilyen készítésű íjakkal még ma is rendeznek versenyeket Törökországban és Mongóliában.

A sztyeppei íjaknál lényegesen egyszerűbb szerkezetű, de legalább olyan hatékony volt a nyugati típusú íj, a botíj. A Robin Hood legendájából is jól ismert hosszú íj a százéves háború során hozta meg a dicsőséget az angol íjászoknak

Az első íjászversenyt 1583-ban tartották a finsburyi mezőkön.

Az íjászat a tűzfegyverek elterjedésével vált sporteszközzé. Európában az angol változat maradt fenn, ez az úgynevezett hosszú íj, a long bow.

Az íjászat, mint sport és a szabadidő eltöltésének egyik formája, Angliában, a modern sportok őshazájában fejlődött ki pontos szabályokkal és rendszerekkel.

A Nemzetközi Íjász Szövetséget (Fédération Internationale de Tir a l’Arc, a FITA) 1931-ben, lengyel javaslatra hívták létre, Lvovban.

Az ókori olimpiák műsorán az íjászat nem szerepelt ugyan, de a játékok ünnepélyes megnyitásakor az íjászok bemutatót tartottak. A céllövő íjászat először az 1900-ban, Párizsban volt olimpiai versenyszám. 1972-től minden olimpián rendeznek férfi és női egyéni, 1988-tól férfi és női csapatversenyeket is.

Az első céllövő íjász-világbajnokságot 1931-ben, az első Európa-bajnokságot 1968-ban tartották meg.

A céllövő íjászat már 1900-ban a párizsi olimpián helyet kapott a programban, majd 1904-ben, 1908-ban és 1920-ban újból versengtek az íjászok: akkoriban elég sok versenyszámban indulhattak, így fordulhatott elő, hogy a sportág legeredményesebb versenyzője, a belga Hubert van Innis két olimpián, 1900-ban és 1920-ban hat aranyat és három ezüstöt „lőtt össze”. Ezt követően több mint fél évszázadot kellett várniuk a vesszők szerelmeseinek, hogy a sportág visszatérjen a programba – 1972 óta aztán folyamatosan versenghetnek mindkét nem íjászai, sőt, 1988 óta már férfi és női csapatszámokban is hirdetnek eredményt.

Az olimpiák történetének legeredményesebb íjászai a belga Hubert van Innis és a dél-koreai Kim Szu Njung. Előbbi hat, utóbbi négy olimpiai aranyérmet szerzett.

Hazai múlt

Szinte egész Európában híresek-hírhedtek voltak nyilaikról a honfoglaló magyarok. Támadásaik Itália és a Német Birodalom ellen irányultak, de egyes csapatrészek eljutottak az Atlanti-óceánig, a Balkán-félszigeten pedig Bizáncig.

Magyarországon először a Lőcsei Krónika említi, hogy 1599-ben íjászversenyt rendeztek a Lövész Király címért.

A modern íjászat az 1930-as évek elején kezdett kibontakozni Magyarországon.

Az első országos bajnokságot 1932-ben rendezték, a Magyar Lövész Szövetség szervezésében.

A Magyar Íjász Szövetség (MISZ) 1957-ben alakult meg, és még ebben az évben, a prágai FITA-kongresszuson felvették a nemzetközi szervezet tagjai sorába.

A hazai íjászat történetében felbecsülhetetlen szerepe volt Vida Józsefnek, akinek áldozatos munkája eredményeként tanítványai sok dicsőséget szereztek mind a hazai, mind a nemzetközi sportpályákon.

A Magyar Íjász Szövetség 1959-ben rendezte meg első összetett versenyét.

Nagy Béla örökös magyar bajnok 1971–1989 között tizenhat alakalommal nyert magyar bajnokságot. Több nagy nemzetközi versenyen is győzött, az 1980-as moszkvai olimpián, az ötödik helyen végzett.

Tessényi Éva 1965-ben az országos bajnokságon a 60 méteres távon megszerezte a sportág történetének első magyar világcsúcsát (313 kör), majd 1966-ban az országos bajnokságon a 2 × 70 méteres távon 512 körös eredményével a világcsúcsot is megjavította.

Olimpiai távon, a nemzetközi porondon is kiemelkedően jól szerepeltek az alábbi sportolóink: Baranyi József egyéni világbajnok (1998); Baranyi József, Farkas István, Gergely József, Gombos László, Sulyok László csapatban voltak világbajnokok (1999); Zsótér Judit egyéni világbajnoki második helyezett (1998).

Versenyszabályok

A FITA-távok a következők: férfiak/nők: 90/70, 70/60, 50/50 és 30/30 méter.

A céllövő íjászverseny négy fő versenyszámból áll: férfi, női egyéni összetett; férfi, női csapat összetett.

A céllapok átmérője a hosszú távoknál (90–70 / 70–60 méter) 122 cm, a rövid távoknál (50–30 méter) 80 cm. A céllapok tízkörösek.

Az olimpiai fordulóban a versenyeket kieséses rendszerben (rangsoroló és kieséses) bonyolítják le.

A FITA a szabadtéri pályaversenyen az olimpiai és csigás kategóriát ismeri el.

Ahol verseny van, ott ne próbáljunk a részt vevők és a céltáblák közé merészkedni: a mai hiperkönnyű nyílvesszők csúcssebessége 240 km/óra! Ezekkel kell 70 méteres távolságból eltalálni a különböző körszínű céltáblát, amely egy 1,22 méter átmérőjű kör, összesen tíz koncentrikus körre osztva, a külső 1 pontot ér, a többiek értéke befelé haladva egy ponttal növekszik. A 10 pontot érő középpont, a „bikaszem” csupán 12,2 centi széles (a föld színétől 1,3 méter magasságban van) – ez 70 méterről nagyjából akkora, mintha kinyújtanánk a karunkat, és úgy néznénk egy rajzszöget. Plasztikusabban szemléltetve: mintha három teniszpályán átlőve kellene telibe találnunk egy grapefruitot. Nem egyszerű tehát a feladat – ráadásul az olimpiai érmekig rendkívül rögös út vezet.

Először is ki kell vívni a kvalifikációt, ami elképesztően nehéz, hiszen csupán 64-en vehetnek részt az olimpián. Az egyéni viadal során valamennyi résztvevő 72 nyilat lő ki – ha ez megvan, akkor kezdődik az igazi haddelhadd: az elért eredmények alapján rangsorolják a versenyzőket, majd jön a gyilkos párviadal. Az első a hatvannegyedikkel, a második a hatvanharmadikkal, és így tovább – azaz senki, egyetlen percig sem érezheti magát biztonságban. Az egyenes kieséses rendszer első három köre során 18 lövés alapján dől el a továbbjutás, a negyeddöntőkben, elődöntőkben és a döntőben 12 vessző röppályája dönt.

Az íjászverseny hivatalos személyei: lövészetvezető (vagy csapatkapitány) és annak képviselője, pontozóbizottság, pontozóbíró (céltáblánként egy), legalább 5 tagból álló technikai bizottság.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (férfiak–nők)

Egyéni, csapat (három fő/csapat).

Magyar Íjász Szövetség

Magyar Sport Háza

1146. Budapest Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6861

Fax: (+36 1) 460-6862

E-mail: <iroda@misz.hu>

WEB: www.misz.hu

Ez egy téli ütős, korongos „labdajáték”, amelyben a tömörgumiból készült korongot speciális ütők segítségével az ellenfél kapujába (mögötte is van még játéktér) kell juttatni. A jégkorongot hatfős csapatok játsszák, három harmadra osztott és palánkkal körülvett jégpályán.

A szabálytalanságokat különböző időtartamú kiállításokkal büntetik a bírók. Érdekesség, hogy a két, a jégen is jelen lévő bíró mellett gólvonalbírák is közreműködnek a mérkőzéseken.

A hoki megnevezést az angol hooked szóból (görbített, hajlított) származtatják. A vélemények az elnevezés kapcsán sokáig egymástól eltérőek voltak, mert jó ideig több szakértőnek és sportágkutatónak az volt a véleménye, hogy a hockey elnevezés a francia le hocquet (pásztorbot) elnevezésből alakult ki.

Nemzetközi múlt

Pontos eredetét tekintve csak különböző feltevések vannak. Már a rómaiak is játszották az indiai eredetű gyeplabdát, amely valószínűleg e játék őse. A XVI–XVII. században, Hollandiában a jégkoronghoz hasonló játékot már játszottak a jégen, erről festmények és rézkarcok tanúskodnak.

A jégkorongozás közvetlen ősének a sinty nevű gael játékot tartják. A mai értelemben vett játék hazája minden kétséget kizáróan Kanada, azon belül is az Ontario-tó vidéke. 1870 táján Québec City melletti William katonai erőd lövészszakasza a jégen seprűvel űzte a mai hoki ősét. Kimondott szabályok nem voltak, a felek a mérkőzések előtt állapodtak meg, minek alapján küzdenek. Érdekesség, hogy a jégkorong ősét már a hölgyek is előszeretettel művelték a XIX. század végétől.

1881-ben Montrealban alakult meg a sportág történetének két első csapata: a McGill Főiskola és a Victória.

Kezdetben még kilenc, majd hét játékos szerepelt klubonként egy 34 × 18-as pályán, és a mérkőzések kétórásak voltak. Maga a játék eleinte nagyon hasonlított a labdarúgásban használt elnevezésekre.

A Kanadai Amatőr Szövetség 1891-ben írta ki az első nemzeti bajnokságot. Az első válogatott mérkőzést Kanada és az Egyesült Államok csapata vívta 1897-ben.

1892-ben, Kanadában megalakult a jelenlegi legnagyobb és legerősebb liga, amely 1917. november 22. óta viseli a National Hockey League, NHL (Észak-amerikai Profi Jégkorongliga) elnevezést. 1893-tól mindmáig az októbertől júniusig tartó rivalizálás első helyezettje a Stanley (az angol királyság kanadai kormányzója) Kupát emelheti magasba.

Az amerikai klubok az 1920-as évektől kapcsolódtak be a Stanley Kupa küzdelmeibe, melynek rendszere az 1870-es évekre állandósult.

Az NHL kezdetben hat csapattal működött, napjainkban azonban már 30 gárda verseng az elsőségért. A leghíresebb bajnokságban a hetvenes évektől kezdve egyre több külföldi játékos kergeti a korongot, kezdetben amerikai, majd a skandináv, manapság pedig szovjet utódállamokból érkeznek a kiváló játékosok.

A jégkorongot magas szinten művelő országokban, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején elkezdődött a női jégkorongozás. Játékuk elsősorban iramban és keménységben marad el a férfiakétól.

A legeredményesebb jégkorongozó nemzet Kanada – a legtöbb világverseny megnyerésével büszkélkedhet ebben a sportágban –, bár egyre több ország próbálja rontani ezt a statisztikát például: USA, Oroszország, Svédország, Szlovákia, Finnország.

A Nemzetközi Jégkorong Szövetséget (League International de Hockey sur Glace, LIHG; 1908–1920; 1920-tól: International Ice Hockey Federation, IIHF) európai országok alapították 1908-ban Párizsban. Kanada és az Egyesült Államok csak 1920-ban lépett be a nemzetközi szövetségbe. A szövetségnek jelenleg hivatalosan 64 ország tartozik a tagjai sorába.

A LIHG 1910-ben írta ki az első Európa-bajnokságot.

1920-tól a jégkorong olimpiai sportág, igaz ekkor még az Antwerpenben a nyári olimpia műsorán szerepelt, majd 1924-ben a téli olimpia keretén belül rendezték meg (a győztes Kanada gólaránya 110 : 3!). Az első női csapatok az 1998. évi olimpiai játékokon mutatkoztak be.

Az első önálló világbajnokságot 1930-ben rendezték.

1990-től az amatőr világbajnokságot négy csoportban rendezik (A, B, C, D). Az NHL legjobbjai csak 1998-tól vehetnek részt ebben a küzdelemben.

Hazai múlt

Magyarországon az 1900-as évek elején, a tengerentúlról hozott hoki és az európai futball keverékét, a jéglabdát (bandy) űzték. 1908-ban már mérkőzéseket is rendeztek ebben a műfajban.

Európa első műjégpályájával Magyarország büszkélkedhet, 1926-ban adták át a napjainkban szépen felújított városligeti létesítményt.

1925-ben tartották az első hokimérkőzést, amelyen a Budapesti Korcsolyázó Egylet és egy bécsi gárda csapott össze.

A magyar jégkorongozás legjobb eredménye az 1934-es Európa-bajnokságon született, ahol az értékes bronzéremmel térhetett haza válogatottunk.

Az első hivatalos országos bajnokságot csak 1937-ben rendezték meg.

Az 1941-ben alakult Magyar Országos Jégkorong Szövetség helyébe, 1957-ben a Magyar Jégsport Szövetség lépett, melynek különböző szakbizottságai látták el a sportági feladatokat, területi szövetségek nélkül.

Ebben az időben a sportolók többsége csak kirándulni járt át ebbe a sportágba, mivel ekkor még elsősorban nyári sport-szenvedélyeiknek hódoltak. A jégkorong a szabadtéri pályák miatt sokáig csak idényjellegű sportág maradt, ami meglátszott az eredményeken is.

Magyarországon az első fedett jégpályát csak 1982-ben adták át.

Magyarországon a kilencvenes évek elején alakult meg az első női csapat. A magyar női válogatott eddig kétszer szerepelt világbajnoki selejtezőben, azonban egyszer sem került fel a B csoportba.

Olimpiai kiküldetést még egyik csapatunk se tudott kiharcolni.

A magyar jégkorongsport legnagyobb sikerét 2008-ban érte el, amikor kivívta az A csoportban való szereplés jogát.

Versenyszabályok

A 100–122 cm magas palánkkal körbekerített jégpálya 56–61 m hosszú és 26–30 m széles. A pályára gólvonalat és különböző körrel jelzett bedobópontokat kell húzni.

Csapatonként a 20–20 beöltözött játékos közül csak 6–6 játékos lehet a pályán. A játékosok a cserepadról bármikor cserélhetők. A játékosok speciális védőfelszerelésben (vállvédő, lábszárvédő, kesztyű, fejvédő) játszanak, míg a kapusok számára még ennél is speciálisabb felszerelés (a mezőnyjátékosok védőöltözetén kívül mellvédőt, arcmaszkot és combvédőt is visel) előírt.

A csapatok felállása: kapus, jobbhátvéd, balhátvéd, középcsatár, jobbszélső, balszélső. A csapatoknak továbbá egy-egy kapitányt és két-két helyettes kapitányt kell megneveznie.

A mérkőzés időtartama 3 × 20 perc tiszta játékidő, az egyes harmadok között 15 perces szünetekkel. A több gólt lövő csapat nyeri a játékot. Ha a három szabályos harmad lejátszása után az eredmény egyenlő, a mérkőzés döntetlen.

A pálya rövidebb oldalain a pálya teljes szélességében keresztülfutó gólvonalat húznak, melynek közepén helyezik el a 122 cm magas, 183 cm széles téglalap alakú kaput.

A pályán öt, úgynevezett bedobópont van, amelyet körrel jelölnek. A bedobópontok és a körök piros színűek, csak a pálya közepén levő kör kék színű.

A mérkőzést egy főbíró vezeti, akinek két vonalbíró asszisztál. Van még két gólbíró, egy játékidőmérő, egy büntetőidő-mérő, valamint egy jegyzőkönyvvezető.

A büntetések a tényleges játékidőbe beleszámítanak, a következő fokozatban: kis büntetés, technikai, nagy büntetés, fegyelmi büntetés, végleges kiállítás és büntetőlövés. Utóbbinál a kijelölt játékos a felezővonal közepéről indulva tör a kapura, és a kapust kijátszva próbál gólt szerezni.

A küzdelemben megengedett a testtel való játék (bodicsek). A bodicsek az egész pályán engedélyezett, ha a nekifutás lendülete nem több két lépésnél.

A játékvezetők a bedobópontoknál „buli”-val hozzák játékba a korongot. Ilyenkor a két csapat egy-egy játékosa egymással szemben feláll a bedobókörben – más nem léphet be –, s az egymással szemben letett ütőik közé dobja be az egyik játékvezető a korongot

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

Nyolc csapat (20 fő/csapat).

Magyar Jégkorong Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6863

Fax: (+36 1) 460-6864

E-mail: <info@icehockey.hu>

WEB: http://www.icehockey.hu/

A kajak-kenu egyéni és csapatsportág, vízi sportág, ahol egyes hajóban és csapathajóban versenyeznek a sportolók. Hat, technikailag, felszerelésben és környezetben jól elkülönülő szakága van, melyek a következők:

A két legfontosabb szakág a gyorsasági (síkvízi) és a szlalom, ezért ezt a kettőt ismertetjük részletesen.

A kajak-kenu nemcsak versenysport, hanem közkedvelt túra- és szabadidősport.

A kerékpársport a különböző szakágak szabályai által behatárolt sporttevékenység, ahol kizárólag emberi erővel hajtják a sokszor nagyon speciálisra épített kétkerekű járgányokat.

Szakágai: pálya-, országúti, háztömb körüli és terep-kerékpározás.

Különleges kerékpárokat használó önálló szakágai: BMX, tájékozódási és hegyi kerékpározás.

A kerékpár az egyszerűség és hatékonyság csodája, és mint ilyen, nem csupán versenysport, hiszen mindenki próbálta.

Nemzetközi múlt

Kínai források szerint mintegy kétezer évvel ezelőtt olyan közlekedési eszközt használtak, ami nagyon hasonlított a kerékpár ősének nevezett „futógéphez”.

A görög Hérodotosz munkáiban említést tesz a „kétkerekű” alkalmatosságról, melyeket arab futárok használtak hadműveletek idején.

Európában már a XVII. század közepéről fennmaradtak tárgyi emlékek. Azt tudjuk, hogy 1649-ben Hans Hauttsch nürnbergi kovácsmester szekrényszerű kocsit készített, amit izomerővel lehetett mozgatni.

Az „igazi” kerékpár feltalálója a német származású Karls Drais, aki először négyre, majd háromra, végül kettőre redukálta a járművén található kerekek számát, ezzel megszületett a „Draisine”, vagy, ahogy még ma is mondják, a drezina.

A kerékpározás születésnapja 1817. június 12., mivel Drais ezen a napon tette meg kétkerekű gépével kerek egy óra alatt a tizenhat kilométeres távot.

Egy francia műszerész, Pierre Michaux 1861-ben már acélcsőből készített vázat, az első kerék átmérőjét megnövelte, sőt fékberendezést is készített rá. Sikerének köszönhetően 1860-ban húsz, 1870-ben már negyven gyár ontotta a legkülönbözőbb kétkerekűeket.

További technikai újítások során jelentősen csökkentették a gép súlyát, a kerekek acélküllőt kaptak, és a két kerék átmérőjét azonos méretűre készítették. Később a kerekek már golyóscsapágyon gördültek és Lewis újításaként a hajtókar tengelye a váz aljára került.

Az amerikai Goodyear volt az első, aki a gumigyártással kísérletezett, de kerékpárra elsőként 1870 körül egy angol sportember, W. A. Power alkalmazta a gumit tömör formában. A jelenleg is használatos gumitömlőt egy ír állatorvos, J. B. Dunlop találta fel 1879-ben.

A velocipéd, amely nevét a velox (gyors) és a ped (láb) szóból kapta, véglegesen csatát nyert.

A Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (LICA) 1893-ban alakult meg, majd 1900. április 14-én újjáalakult, Union Cycliste Internationale (UCI) néven. Későbbiekben az amatőrök ügyeit a FIAC (Fédération Internationale Amateure de Cyclisme) Rómában, a hivatásosokét a FICP (Fédération Internationale de Cyclisme Professionnel) Brüsszelben intézi.

Az első kerékpáros pályaversenyt 1867-ben a franciaországi Saint-Cloud-ban, az első országútit 1869-ben Párizs és Rouen között, az első körversenyt – a francia Tour de France-t – 1903-ban rendezték. A Nemzetközi Kerékpáros Szövetség évente valamennyi szakágban világ- és Európa-bajnokságot rendez. Az első pályakerékpár világbajnokságot 1893-ban Chicagóban, az első országúti VB-t 1921-ben, Koppenhágában tartották. Az 1895. évi kölni világbajnokság óta külön mezőnyben indultak a hivatásos és az amatőr versenyzők. A nők 1958-tól vesznek részt világbajnokságokon. A sportág 1896-tól különböző programmal, de mindegyik nyári olimpián szerepelt. A sportág legjobbjai alapvetően a következő nemzetekből kerülnek ki: Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Németország, USA. A kerékpározás legeredményesebb hölgy versenyzője a holland Leontien van Moorsel, aki eddig különböző szakágakban összesen négy olimpiai bajnokságot szerzett. A férfiaknál az amerikai Marcus Hurley szintén négy elsőséget birtokol, amit pályakerékpáros távokon gyűjtött be.

Hazai múlt

Magyarországra gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós hozta haza a „Dandy Horse”-t, amit angliai tartózkodásuk idején ismertek meg.

A kerékpársport hazai fejlődését jól mutatja, hogy 1876-ban – a párizsi világkiállítás idején 78 magyar velocipédedzőt jegyeztek fel.

Az első Magyar Velocipéd Egyesület, amely 1882. szeptember 13-án jött létre, végül is a Budapesti Kerékpár Egyesület (BKE) nevet vette fel.

Az első hivatalos kerékpáros versenyt 1883 augusztusában rendezték, az ügetőpályán.

A Magyar Kerékpáros Szövetség 1894 májusában alakult meg. A szövetségnek indulásakor 181 tagegyesülete volt, 4371 igazolt kerékpárossal.

1896-ban elkészült az akkoriban nagyon korszerűnek számító Millenáris versenypálya. Ezen a pályán – további korszerűsítések után – került megrendezésre az 1928. évi világbajnokság is. Az első országos bajnokságokat repülő-, 10 és 100 kilométeres, valamint országúti és hegyi versenyszámokban, 1898-ban rendezték.

A magyar kerékpárosok 1912-től vesznek részt az olimpiákon. Legelső helyezésünk (1924): ötödik helyezést elért versenyzőnk Grimm János. Legutolsó helyezésünk (2000): szintén ötödik helyezést szerzett Szabolcsi Szilvia. Az országúti kerékpározás legnagyobb magyarországi eseménye az 1928-tól kisebb megszakításokkal évente megrendezésre kerülő Tour de Hongrie.

Az utóbbi időkben Bodrogi László hívta fel magára a figyelmet, aki 2000-ben az országúti egyéni időfutam világbajnokságon bronzérmet szerzett, de a leghíresebb körversenyek időfutamaiban is megállja helyét. Olimpikonként Athénban is részt vett az országúti versenyen, de jó helyezést nem sikerült elérnie.

A hegyikerékpár és a BMX Pekingben mutatkozott be először az olimpián.

Jelenleg 163 ország tagja a nemzetközi kerékpáros szövetségnek.

Magyar Kerékpársportok Szövetsége

1146 Budapest, Szabó József utca 3.

Telefon / fax: (+36 1) 471-43-10

Mobil: (+36-70) 415-3001

E-mail: <info@cycling.hu>

WEB: www.cycling.hu

Hivatalos kerékpáros olimpiai versenyszámok és azok versenyszabályai

A sportjátékok egyik legfiatalabb küzdelmes szakága a kézilabdázás. A játékot két, hétfős csapat játssza. A cél az, hogy a csapat minél többször, kézzel az ellenfél kapujába juttassa a labdát, illetve szabályosan megakadályozni az ellenfelet a labdaszerzésben és gólszerzésben.

Nemzetközi múlt

A játék – érdekes módon – az Angliában kialakult labdarúgásnak és a rögbinek egy továbbfejlesztett, kézzel játszott változata, melyet a kezdetekben azonban elsősorban Németországban játszottak. A történelem során már az ókorban is játszottak labdajátékot. A görögök és a rómaiak is kedvelték a labdás játékokat. A labdát ekkor még kézzel és lábbal egyaránt terelgették a játékosok, és a tevékenység egyáltalán nem hasonlított a ma ismert kézilabdához. A mai, korszerű kézilabdázás az 1900-as évek elején alakult ki, pontosabban 1905-ben, amikor is egy dán testnevelő tanár, Holger Nielsen egy új játékot talált ki, melyet haandboldnak nevezett el. Ebben az időben, más országokban is játszottak hasonló játékot. Csehországban a hazenat, Németországban a torballt. Ezek közül a torball mutatta a legnagyobb hasonlóságot a kézilabdázás mai formájához.

A sportág születési évének a sporttörténészek 1917-et tartják. Egy német sportember, Heiser a torballon alapuló új játékot vezetett be. Ezt a torball tömött labdája helyett már levegővel felfújt labdával játszották. Az első világháború után ezt fejlesztette tovább a szintén német, a berlini testnevelési főiskola tanára, Karl Shelenz. A Heiser alkotta szabályokat módosította, és új alapelvek szerint korszerűsítette a játékot. Létrejött a nálunk is sokáig népszerű feldhandball (nagypályás játék). A kézilabdázás kis eszközigénye miatt rendkívül nagy népszerűséget szerzett. A férfiak és a nők egyaránt nagy kedvvel játszották. A német munkások torna- és sportszövetsége 1920-ban az általa támogatott sportágak közé sorolta a kézilabdázást.

A Nemzetközi Amatőr Kézilabda Szövetség (International Amateur Handball Federation, IAHF) 1928-ban alakult meg Amszterdamban 11 ország képviselőinek részvételével. A szervezet céljául a nagypályás kézilabdázás irányítását és további terjesztését tűzte ki. A játék lelkes követői ebben az időben Németország, Ausztria, Dánia, Svájc, Svédország voltak.

A kézilabdázás első olimpiai megjelenés 1936-ban, Berlinben volt. A nagypályás játék nem alkotott maradandót, így ezt követően hosszú olimpiamentes időszak következett a sportág életében.

1938-ban megrendezték az első világbajnokságot, és még ugyanebben az évben, szintén Németországban szervezték meg az első teremkézilabda világbajnokságot is. Érdekes megközelítést mutatott, hogy az említett tornákon csak a férfiak vettek részt, annak ellenére, hogy a játékot sokan játszották a nők közül is.

A második világháború után az addig erős német irányítás alatt álló nemzetközi szövetség átalakult, és 1946-tól Nemzetközi Kézilabda Szövetségként (International Handball Federation, IHF) működött tovább. Az új szervezet jobban figyelt a nők igényeire, és munkájának köszönhetően 1949-ben már a hölgyeknek is világbajnokságot rendezhettek. A sportág fejlődésében ekkor már tisztán látszott a kispályás, illetve a teremkézilabda irányába tartó tendencia. 1957-ben rendezték meg az első női teremkézilabda világbajnokságot, míg a férfi csapatok legjobbjai a Bajnokcsapatok Európa Kupáján (BEK) indulhattak. 1961-ben női BEK, 1976-ban férfi KEK, 1977-ben női KEK, 1982-ben férfi és női IHF Kupa sorozat indult. Az olimpia sportágai közé először a férfiak teremkézilabda-tornája került be előbb, 1972-ben, majd négy évvel később, Montrealban a nők is játszhattak az ötkarikás játékokon.

Az Európai Kézilabda Szövetség (European Handball Federation, EHF) 1991-ben alakult meg.

Hazai múlt

Magyarországon kezdetben elsősorban a hazena és a nagypályás kézilabda terjedt el. 1923–1926 között rendszeresen rendeztek hazena bajnokságokat. A nagypályás játék kezdeti támogatója a Budapest Labdarúgó Szövetség (BLASZ) volt. 1928-ban a BLASZ Kézilabda Bizottsága szabálykönyvet adott ki és megrendezte az első magyar bajnokságot.

A magyar Kézilabdázó Egyesületek Országos Szövetsége 1933-ban alakult meg, majd 1938-ban már fedett pályás tornát rendeztek.

A fejlődés idehaza is töretlen volt. 1946-tól gombamód szaporodtak a klubok és egyesületek. Ekkor jöttek létre a vidéki bázisok. Debrecenben, Békéscsabán, Miskolcon és Győrben is kiváló csapat működött.

1949-ben Magyarország rendezte a női világbajnokságot. A magyar lányok kiváló teljesítményt nyújtottak és megszerezték az aranyérmet. A hazai sikerek ellenére a nagypályás játék mégis csak másodszereplő lehetett a labdarúgás mögött, így egyre inkább a kispályás lehetőség került előtérbe.

1951-ben már kispályás nemzeti bajnokságot írtak ki a szervezők. Ugyan a nagypálya szerelmesei még sokáig küzdöttek fennmaradásukért, a nemzetközi és hazai helyzet egyértelművé tette a jövőt a kézilabdázásban.

1960-tól már kizárólag kispályára és terembe írtak ki bajnokságot. Sajnos, a létesítmények hiánya lehetetlenné tette a gyors váltást. Újabb tíz év kellett, hogy a játékra alkalmas csarnokokat építsenek. 1976-ban, az első osztályban szereplő csapatoknál előírás volt a teremben játszott mérkőzés. A kézilabdázás e formája újabb lökést adott a sportágnak. A technikai végrehajtások addig ismeretlen tárháza nyílt meg a nézők számára. Olyan megoldásokat mutattak be a játékosok, melyek szabadtéri körülmények között kivitelezhetetlenek vagy túlságosan veszélyesek lettek volna.

Versenyszabályok

A játék szabályai meghatározzák a pályán és a pályán kívüli magatartást, a labdával és labda nélkül végezhető tevékenységeket. A hazai és nemzetközi szabályok egyeznek.

A kézilabdát 40 × 20 méteres, téglalap alakú játékterületen játsszák, amelyhez hozzátartozik még az oldalvonalak mentén 1 méteres, az alapvonal mögött 2 méteres biztonsági sáv.

Kapuelőtér: A két kapu előtt található folyamatos vonallal körülvett rész. Ezt a vonalat a kapuktól 6 m-re húzzák meg. Itt csak kapus tartózkodhat,az itt lévő labda az övé. Kidobást kivéve a levegőben lévő labda megjátszható. Mezőnyjátékos belépésért szabaddobás, kiállítás, vagy büntető is járhat. Egyes esetekben büntetlen marad.

Szaggatott szabaddobási vonal: Minden pontja a kaputól 9, a kapuelőtér-vonaltól 3 méterre van felfestve.

Büntetődobó-vonal: A kaputól 7 méterre található, innen dobják a játékosok a büntetőket. Párhuzamos a gólvonallal.

Gólvonal: a két kapufa mögött van, párhuzamos a büntetődobó-vonallal. Ha ezen szabályosan áthalad a labda, azt gólnak kell tekinteni.

Kapus-határvonal: 15 cm hosszú, a kapu előtt 4 méterrel van.

A középvonal a pályát két egyenlő területű térfélre osztja, a két oldalvonal felezőpontjának összekötésével.

Oldalvonal: A pálya hosszabb oldala.

Cserevonal: Az oldalvonalra merőleges, a zsűriasztal és a kispad között található. Ezen kell cserélni.

A játék 2 × 30 perc időtartamú, 10 perc szünettel.

Egy kézilabdacsapat 14 játékosból áll. A játéktéren egyszerre maximum hét játékos tartózkodhat, a többiek a csereterületen foglalnak helyet. Mindig kell egy kijelölt kapus a pályára, aki eltérő mezt visel a többiektől. A kapus mezőnyjátékosként is szerepeltethető, illetve egy mezőnyjátékos is átveheti a kapus feladatkörét, ha megfelelően elkülönül a ruházata a mezőnyjátékosokétól.

Egy mérkőzésen tetszőleges számú csere hajtható végre úgy, hogy a lecserélt játékos a cserevonalnál hagyja el a pályát. Ha a becserélendő játékos hamarabb lép pályára, minthogy a lecserélt játékos elhagyná azt, akkor az szabálytalan cserének minősül, és kétperces büntetéssel büntetendő. Több más labdajátéktól eltérően a csere alatt a játék nem áll meg, a cserét – hacsak a játék egyéb okból nem áll – folyamatos játék közben kell végrehajtani.

Az esetleges szabálytalanságokat a két játékvezető szabaddobással, hétméteres büntetővel, esetleg még 2 perces kiállítással is honorálhatja. A labda mérete nemenként és korosztályonként különbözik, külseje nem lehet fényes és csúszós. Külső borítása bőr, vagy műanyag. A férfiak és a férfi juniorok játékszere a mérkőzés kezdetekor 58–60 cm kerületű és 425–475 gramm tömegű, a nőknél ez 54–56 cm és 325–375 gramm. A csapatok valójában 12 főből állnak, de egyszerre a játéktéren csak heten (ebből 1 kapus) tartózkodnak, a többiek cserejátékosok.

A játékosok kötelesek mezt és nadrágot, valamint cipőt viselni. A mezek hátán 20 cm, míg elől a mellkasán magas számot kell feltüntetni. A kapus ruházata különbözik a mezőnyjátékosokétól. A játékot gólra játsszák, melyet akkor ítél a játékvezető, ha a labda szabályos körülmények között, teljes terjedelmével átjut a gólvonalon. A mérkőzést az a csapat nyeri, amelyik több szabályos gólt ér el.

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

12 csapat (15 fő/ csapat).

Magyar Kézilabda Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 4606820

Fax: (+36 1) 4606823

E-mail: <mksz@handballnet.hu>

Web: www.handballnet.hu

A korcsolyázás siklást jelent a jégen, külön erre a célra készített cipővel, melynek a talpára egy eszközt erősítenek, a korcsolyát.

A korcsolyázás szakágai:

Csak a szinkronkorcsolya nem tartozik a téli olimpia versenyszámai közé a szakágak közül.

Nemzetközi múlt

A régészek ásatásaik során már tízezer évvel ezelőtt készült fúrt és fúratlan csontokat találtak, amelyekről kiderítették, hogy a mai korcsolyák ősei. Egy izlandi történelmi gyűjteményben (Edda mondák) ez a mondat áll: „Uller, a tél istene, állatok csontján csúszott a síkos jégen”. A leletek és a mondák bizonyítják, hogy a korcsolyázás múltja évezredekre nyúlik vissza. Az északi országokban, de főleg Hollandiában a korcsolya az egyik legősibb és egyben legjobb közlekedési eszköz volt a hosszú téli hónapokban. A kezdeti csontkorcsolyákat a fába erősített vaspengéjű korcsolya követte; így versenyeztek már 1676-ban Hollandiában a befagyott csatornák jegén.

A reneszánsz korban az embereknek a korcsolyázás lehetőséget adott az élet, a természet szépségeinek felfedezéséhez. A németalföldi festők téli tájképein rendszeresen feltűntek korcsolyázó emberek.

Az Edinburghi Korcsolya Klubot Angliában alapították meg 1742-ben. Ez volt a világ első korcsolyaegylete.

A norvég Axel Paulsen, aki nemcsak gyorskorcsolyázóként, hanem műkorcsolyázóként is hírnevet szerzett magának (egyik ugráskombinációját róla nevezték el), nemcsak versenyzőnek, hanem korcsolyakészítőnek is kiváló volt. Az első korszerű, vékony acélpengéjű korcsolyát ő készítette el 1880-ban, majd tovább korszerűsítette, és lényegében ez felel meg a mai versenykorcsolyának.

A Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (Internationale Eislauf-Vereinigung, International Skating Union, ISU) 1892-ben alakult meg, a hollandiai Scheveningenben, ez a korcsolyázás nemzetközi irányító szerve. A szövetség tagsága jelenleg 60 nemzetet számlál.

Az ISU már 1893-ban megszervezte az első világ- és Európa-bajnokságot férfiak részére. Kongresszusaival, hivatalos kiadványaival, szabályaival jelenleg is szervezi a sportág nemzetközi életét.

Hazai múlt

A magyar őskorcsolyát csont-irongának nevezték. Az ellökést botokkal segítették, s a botok végébe szeget vertek.

Földváry Tibor személyében az 1800-as évek utolsó évtizedeiben már nemzetközi klasszisa is volt a magyar korcsolyázásnak.

Magyarországon a korcsolyázás első írásos dokumentuma az Esztergom melletti Szentkirályfalva keresztes lovagjainak egyik adásvételi szerződése, amely szerint „Hench dicti korcolyas” mestere Szentpálfalva községben korcsolyakészítő műhelyt tartott fenn. Ezek a korcsolyák marhalábszár-csontból készültek, és alakjukat nézve hasonlítanak a ma is használatos műkorcsolyákhoz.

Dr. Kresz Géza – a Budapesti Önkéntes Mentőszolgálat megalapítója – kezdeményezésére, Keve József vezetésével 1869. december 2-án hivatalosan is megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet (1872-től Budapesti Korcsolyázó Egylet), BKE, amely Magyarországot képviselte az ISU megalapításánál.

1926. november 26-án megnyitották a városligeti műjégpályát, Európa első műjégpályáját. Az első egész évben nyitva tartó műkorcsolyapályát 1982. február 12-én vehették birtokba a sportolók a Budapest Sportcsarnok (BS) alagsorában.

Az 1957-ben megalakult Magyar Jégsport Szövetség, a több sportágat (jégkorong, műkorcsolya és rövidpályás gyorskorcsolya) tömörítő szövetség 1988-ban kettévált, és megalakult a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség.

A következőkben a korcsolyasport szakágai kerülnek bemutatásra. A jégkorong külön sportágként szerepel ebben az összeállításban.

Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség

1143 Budapest, Stefánia út 2.

Telefon: (+36 1) 252-2369

Telefax: (+36 1) 251-2279

E-mail: <info@hunskate.hu>

Web: http://www.moksz.hu/moksz-h-frameset.htm

A játék célja, hogy a csapat minél többször ellenfele kosarába juttassa a labdát, illetve megakadályozza a másik csapatot a labda megszerzésében és a kosár (gól) elérésében.

Kétszer ötfős csapat játssza ezt a gyors, izgalmas csapat labdajátékot. A játékosok átadhatják, dobhatják, guríthatják vagy leüthetik a labdát.

Nemzetközi múlt

Már az aztékok, az inkák és a mayák is játszottak a kosárlabdához hasonló játékot. Egyes források szerint az inkák egy magas póznát állítottak fel és erre egy könnyen forgatható fűzfavesszővel kosarat erősítettek. A kosarat úgy kellett a labdával eltalálni, hogy az, minél többször megforduljon.

Azon kevés sportok egyike, amelyek születési ideje pontosan tudható, sőt, a kosárlabdának még a szülőatyja is ismert. Ő pedig nem más, mint a kanadai James W. Naismith, aki a springfieldi YMCA nevelőiskola instruktoraként azt a feladatot kapta feletteseitől, hogy találjon ki valami teremben is űzhető játékot, formában tartandó a fiatalokat a kemény New England-i télben. 1891 decemberében a téli teremfoglalkozások idején diákjai felpezsdítésére játszották először a maihoz hasonló kosárlabda játékot. A kosarakat az erkélyre szerelték fel (ez a magasság a mai napig sem változott – 10 láb, azaz 305 cm) és 18 fő futball labdával játszotta. A létrán ülő portás feladata volt, hogy a kosárból kivegye a labdát.

1892-ben Naismith 13 pontban közzétette az új játék, a Basket-Ball szabályait. A hartfordi Lew Allen még ebben az évben drótvázas kosarat készített és a labdát a nézőktől palánkokkal védték. A labdavezetés ekkor még ismeretlen volt, a labdatovábbítás gurítással történt. 1896-ig Naismith ismét regisztrálta az újabb változásokat és így a játékszabályok egyre inkább megegyeztek a mai előírásokkal.

1929-től működik két játékvezető a mérkőzésen.

Az első amerikai amatőr bajnokságot 1897-ben rendezték. A profi Nemzeti Liga (National League) 1937-ben, a Nemzeti Kosárlabda Szövetség (National Basketball Association, NBA) 1950-ben alakult meg. A hivatásosok által játszott amerikai kosárlabda játékszabályai ma is eltérnek az európai amatőrökétől. Olimpián először 1992-ben szerepelhettek az amatőr mezőnyben az NBA játékosai.

A kosárlabda Európában elsőként 1893 márciusában, Párizsban mutatkozott be. 1896-ban Franz Hermann braunschweigi tornafelügyelő kezdeményezésére már játszották, de a játék különbözött az amerikaitól. A sportágat Korballnak nevezték.

Az első nemzetek közötti mérkőzést 1919-ben, Párizsban játszották. Európában, kezdetben az északiak – a litvánok, a lettek, az észtek – voltak a legjobbak.

A kosárlabda mai formájának kialakulása és az egységesített szabályok megjelenése az 1920-as évek elejére tehető.

1932. június 18-án Genfben megalakult a Nemzetközi Amatőr Szövetség (Fédération Internationale de Basketball, FIBB – későbbi nevén FIBA). 1934-ben már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is elfogadta, és felvette tagjai közé a szövetséget. Jelenleg 213 ország tagja a nemzetközi szövetségnek.

A férfi kosárlabda 1904-ben már szerepelt a programban, ám ezt nem tekinthetjük olimpiai eseménynek: csupán néhány amerikai klub indult, amelyeknek abban az évben ez a torna számított az országos amatőr bajnokságnak… (A viadalt egyébként a Buffalo German nyerte, amely olyannyira uralta azt az időszakot, hogy testületileg beválasztották a Hall of Fame-be.)

Végül 1936-tól kosaraznak az ötkarikás játékokon a férfiak, negyven évvel később a nők is bekapcsolódhattak. Jó ideig csupán az volt a kérdés, ki lesz a második, merthogy az amerikaiak verhetetlennek tűntek férfivonalon: 1936 és 1968 között egyetlen meccset sem veszített a Team USA, és megszorítani se nagyon tudták a tengerentúliakat. Aztán 1972-ben megtörtént a csoda, igaz, meglehetősen ellentmondásos körülmények közepette kerekedtek felül a szovjetek, akik később, 1988-ban, az elődöntőben szintén megismételték a bravúrt a főképp az NCAA-ből verbuvált egyetemista játékosokkal szemben. Ezt követően azonban elkezdődött az újabb „ki lesz a második?” vetélkedő, minthogy a NOB felemelte a sorompót az NBA profijai előtt, így a barcelonai játékokon alighanem minden idők legvarázslatosabb zsenigyülekezete lépett parkettre, soraiban olyan legendákkal, mint Michael Jordan, Magic Johnson és Larry Bird. A Dream Teamnek nevezett alakulat természetesen simán győzött, majd hasonlóan erős utánzata Atlantában is diadalmaskodott, ám Athénre elfogyott az amerikai lendület, és meglehetősen kínos kudarcok érték a csillagsávos lobogó alatt érkezőket. A hölgyeknél épp ellenkező a trend: eleinte a szovjetek uralkodtak, ám 1984 óta az amerikaiak vára bevehetetlen (1992-ben még egyszer sikerült az oroszoknak), hasonló fölénnyel verik meg ellenfeleiket, mint a férfiak fénykorukban.

Az első amatőr férfi Európa-bajnokságot 1935-ben, a nőit 1938-ban, az első férfi világbajnokságot 1950-ben, a nőit 1953-ban rendezték meg.

Érdekesség, hogy Európa és az Egyesült Államok amatőr férfi válogatottjai először 1982-ben mérkőztek egymással.

Ebben a játékban eddig két amerikai játékos mondhatja magát háromszoros olimpiai bajnoknak: Dawn Staley és Lisa Leslie. Négy elsőséggel egyedül a szintén amerikai Teresa Edwards büszkélkedhet.

Hazai múlt

Hazánkban a kosárlabdajáték bevezetése Kuncze Géza testnevelő tanárhoz fűződik, aki a játék német változatát, az ún. Korballt mutatta be és tanította meg diákjainak, majd bemutatókat is szervezett.

Kuncze Géza 1921-ben adta ki az általa németből fordított első magyar nyelvű szabályzatot.

1924-től megalakultak az első kosárlabdázó egyesületek: BSE, FTC, MOVE, NTE.

1925-ben a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) felkarolta a sportágat és berkein belül létrehozta a Kosárlabda Bizottságot.

1927-ben sor került az első hivatalos körmérkőzés kiírására és lebonyolítására.

1933-tól az új, palánkos kosárlabda kiszorította a régit. Az első palánkos bajnokság győztese tíz csapat közül a Közgazdasági Egyetem gárdája volt. Az ebben az évben megkezdett magyar bajnokság az évek során rengeteget változott rendszerében, létszámában egyaránt. A legjelentősebb változás az 1984–85-ös bajnoki évben az NB I. osztályában bevezetett „Play-off rendszerű rájátszás”.

1933-ban írták ki az első női bajnokságot, amelyben négy egyesület rajtolt, és a bajnoki címet a TFSC szerezte meg.

1942. november 14-én megalakult az önálló Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége (MKSZ).

A magyar férfi válogatott legnagyobb sikere a budapesti Európa-bajnokságon megszerzett első helye 1955-ben. A magyar női válogatott 1950-ben és 1956-ban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, az 1980-as moszkvai olimpián pedig a negyedik helyen végzett.

Budapesten 1950-ben, 1964-ben, 1983-ban és 1997-ben női, 1955-ben férfi Európa-bajnokságot rendeztek.

Az MKSZ elnöki székében két nagy egyéniség következett: dr. Hepp Ferenc (1909–1980), a Testnevelési Egyetem tanára, majd főigazgatója, a testnevelés- és sporttudományok kandidátusa, aki egyik diplomáját a Springfieldben szerezte meg. Ötven éven át volt a hazai és nemzetközi kosárlabda élet megbecsült személye. Őt követte dr. Vilmos Endre (1932–1986), aki a sportág első menedzser típusú elnöke volt.

1991. április 8-án a közgyűlés újra felvette azt a nevet, amelyen 1942-ben megalakult: Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége (MKOSZ).

Versenyszabályok

Napjainkban a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség (FIBA) dolgozza ki, fogadja el és teszi közzé a játékszabályokat, amelyek nyolc fő területet fognak át:

A játékot egy 28 × 15 méteres pályán játsszák, a pálya két végében 3,05 méter magasan, egy-egy palánkra erősített gyűrű található: ebbe kell beletalálniuk a játékosoknak. Ha az alapvonaltól 6,75 méterre, körjelleggel húzott vonalon túlról sikerül ez, az három pontot ér, azon belülről kettőt, büntetőből egyet. Az alapvonaltól 5,8 méterre meghúzott büntetővonalról akkor dobhat valaki, ha gólhelyzetben szabálytalankodnak vele szemben: ha a dobómozdulatot már elindította, és a labda a gyűrűbe hullik, akkor csak egyszer dob. Ha nem születik kosár, akkor kétszer (ha ez a hárompontos vonalon túl történik, akkor háromszor). A kosárlabdában, elvben tilos a testi kontaktus, a gyakorlatban persze csak a mozgást, dobást gátló érintkezést fújják le faultként – igaz, mindet és azonnal, a kvázi előnyszabály csak az említett dobáshelyzetben elkövetett szabálytalanságoknál alkalmazható. Egy félidőben egy csapat öt szabálytalanságot csinálhat úgy, hogy a nem gólhelyzetben elkövetett faultok után az ellenfél oldalbedobással hozhatja játékba a labdát – ezt követően minden egyes faultot követően két dobás jár a sértettnek (és csak neki: kosárlabdában csak súlyos sérülés esetén helyettesíthető mással a büntetődobó). Ugyancsak az ötfaultos szabály áll az egyénekre is: az a játékos, aki ötször szabálytalankodik, kipontozódik, és a továbbiakban nem játszhat a mérkőzésen. Mindkét „hibagyűjteménybe” beleszámít az ún. támadó fault is, azaz amikor támadás közben szabálytalankodik valaki, „belemegy” a védőjébe.

A mérkőzést három játékvezető vezeti: ha egy faultot szándékosnak ítélnek, akkor a sértett a két dobás mellett még a labdát is megkapja, és ugyanez áll a technikai hiba esetére is: ilyenkor a sportszerűtlenül viselkedő edző vagy játékos ellen ítélhetnek. Rendkívül súlyos szabálytalanság esetén azonnali kiállítással büntethető egy játékos – a helyére azonban azonnal beállhat egy csereember.

Egy támadásra 24 másodperce van egy csapatnak: ha ezen időn belül nem dob kosárra, vagy nem követnek el egyik játékosa ellen szabálytalanságot, elveszti a labdát.

A tiszta játékidő egyébként négyszer tíz perc.

További időtényező az ún. három másodperces szabály: az ellenfél kosara alatti, félkör alakú területen belül egyik támadó sem tartózkodhat három másodpercen túl labda nélkül – ha mégis ott időzne, csapata elveszti a labdát.

Különleges szabálynak számít a lépéshiba: a játékosok a labdával a kezükben csak hármat léphetnek, pattogtatva bármennyit, illetve létezik az ún. sarkazás is, azaz ha az egyik lábukon állnak, a másikkal különböző irányban tehetnek lépéseket anélkül, hogy az álló láb elmozdulna (ilyenkor öt másodpercig tarthatják a labdát). Szintén lépéshiba, ún. kétszer indulás, ha valaki tesz három lépést, majd megint pattogtatni kezd – ilyenkor a játékostól elveszik a labdát.

Fontos még, hogy ha egy dobás során a labda leszálló ágba kerül, ahhoz hozzáérni nem lehet: amennyiben a védők közül valaki megteszi, akkor is kosarat ítélnek a dobó csapat javára, ha a labda nem haladt át a gyűrűn. Ám amint hozzáért a gyűrűhöz, szabadon megjátszható. Szintén „egzotikus” regula, hogy a pályát a levegőben elhagyó labdát egészen addig vissza lehet juttatni a vonalakon belülre, amíg a pályán belülről utána repülő játékos vagy a labda nem ér talajt. Az európai és az NBA-ben játszott kosárlabda közötti különbség, hogy előbbiben félidőnként csak két időkérés van, és időt csak az edző kérhet (Észak-Amerikában a játékos is) – a tengerentúlon két perccel hosszabbak a negyedek, ezen túlmenően tilos a zónavédekezés. Ami közös: kosárlabdában nincs döntetlen, még a csoportkörben sem, ötperces hosszabbításokat játszanak egészen addig, míg valamelyik csapat meg nem nyeri a mérkőzést.

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

12 csapat (12 fő/csapat).

Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út. 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6825

Fax: (+36 1) 252 3296

E-mail: <mkosz@t-online.hu>

WEB: www.hunbasket.hu

A kötélugrálás a népi játékok közül való. A kötélugráló sport mozgásanyaga a régi népi játékok, vetélkedések eszközére, a kötélre és azzal történő szökdelésekre épül. Eredetét tekintve a középkorig vezethető vissza, amelyről festmények, irodalmi alkotások vallanak, mint a gyermekjátékok, a vetélkedések egyik közkedvelt formája. Mai időkre már eléggé elterjedt a szabadidő eltöltésére és a versenyzésre egyaránt alkalmas kötélugrás.

A kötélugrás egy rendkívül látványos sport, melyben egy ugrókötél használatával, zenére, változatos elemeket és akrobatikus gyakorlatokat mutatnak be a sportolók. A sportág körülbelül 50 évvel ezelőtt Amerikában fejlődött ki, és ma már világszerte számtalan sportoló űzi. A tehetségen és kedven kívül pusztán egy jó cipő és kötél szükséges hozzá. Egy versenyen a résztvevők gyorsasági és szabadon választott gyakorlatokat mutatnak be. Létezik csapatverseny, és egyéni bajnokság.

A kötélugró sport előnyei

Egyre több országban felismerték, hogy fontos a prevenció az egészség megőrzésében, megszilárdításában is ehhez a változatosságot jelentő, idegi feszültséget is oldó, zenére végzett mozgásanyagokra, korosztályokra tagolt gyakorlatokra van szükség, melyek motiválják a résztvevőket és biztosítják az egyéni képességek szerinti előrehaladást.

Felismerték, hogy az egyre népszerűbbé váló futás mellett zenés képességfejlesztő programokat, régi népi játékokat felelevenítve kell közre adni, melyek változatosságot nyújtanak azoknak, akik egészségük, fittségük megvédése érdekében saját maguk akarnak sportolni. Így fejlesztették ki a hazánkban is népszerű aerobikot és a kötélugró „Rope Skipping” sportágat. E sportág fejleszti a tanulók kreativitását, ügyességét, ritmusérzékét, s ami a legfontosabb, a szív- és vérkeringési rendszerüket, állóképességüket is. Ennek értéke, hogy ily módon egészséges ifjúságot és munkaképes felnőtt lakosságot lehet nevelni. A fitnesz programok, a rekreáció igen fontos része lehet a kötélugró sportág.

Nemzetközi múlt

Az Amerikai Egyesült Államokban az infarktus megelőzési program keretében kezdték népszerűsíteni a sportágat, elsősorban az ifjúság körében.

Az 1960-as évek végén Richárd Ceudali testnevelő tanár (Boulder, Colorado állam) felismerte a kötéllel való szökdelés állóképességet, kreativitást, egyensúlyérzéket fejlesztő hatását, s elkezdte iskolájában tanítani a kötélugró gyakorlatokat. 1974-ben megalakította a „Skip lts” csapatot, amely név már világszerte ismertté vált. Az első bemutató csapat 170 fiúból és lányból állt, akik kb. 1200 „trükköt”, illetve gyakorlatot fejlesztettek ki. Eddig kb. 50 országban honosodott meg. 1977-ben a „Skip lts” csapat bekerült a Világrekordok könyvébe azzal, hogy 62 gyerek 100 láb (30,48 cm) hosszúságú kötéllel 11-szer tudott szökdelni.

A sportág fejlődését nagyban segítette, hogy kidolgozták versenyszabályzatát, a versenyek rendezésének alapelveit és része lett a testnevelési tantervnek.

A sportág Nemzetközi Szervezetét – International Rope Skipping Organization (IRSO) – 1983-ban alapította Richard Ceudali. Azóta több mint 400 egyesülettel és szövetséggel van kapcsolata az IRSO-nak. 1988-ban az IRSO munkájába több távol-keleti és európai országgal együtt Magyarország is bekapcsolódott.

1988-ban járt az amerikai kötélugró csapat bemutató körúton az európai kontinensen, s ez alkalommal hazánkba is ellátogattak.

Az IRSO célja az új sportág széles körű elterjesztése a világon és ezáltal elérendővé tenni, hogy olimpiai sportággá váljék.

Hazai múlt

Magyarországon a kötélugrás a nyolcvanas évek végétől, 1986–1988-tól van jelen.

A hivatalos magyar szövetség, mely az európai- (ERSO) és világszövetség (FISAC) tagja, a Magyar Ugrókötelesek Szövetsége (MUKSZ), 2003-ban alakult meg.

A MUKSZ 2004-ben és 2008-ban kapta meg a jogot, hogy Európa-bajnokságot rendezzen. Az előbbit a Maklári Sport Klubbal karöltve rendezte Egerben, míg az utóbbit a San-Dia Fitness Club-bal Nagykanizsán.

A magyar kötélugrók jártak már Európa-szerte mindenhol, Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Ausztriában, Dániában, Svédországban. Világbajnokságon még a FISAC-éra előtt, Amerikában, majd már FISAC által rendezetten Kanadában, Ausztriában. 2008 júliusában pedig Dél-Afrikában!

A ruházatra vonatkozólag nincs különösebb előírás, rövidnadrágban és pólóban, illetve különböző, színes, megtervezett mezekben jelennek meg. Fontos, hogy a ruha ne zavarja a kötél menetét, ne akadjon bele! Ugyanilyen szempontból a frizurát illetően egyre elterjedtebb a sok kis apró tincsenként fonott haj. Ma Magyarországon ez az általános viselet, de nem kötelező. A cipő nagyon fontos, az egészség szempontjából a legfontosabb, jól ki kell választani. A legmegfelelőbb az elől-hátul légtalpas. Ami érdekes, a felemás zokni! Erre azért van szükség, hogy megkönnyítsék a bírók dolgát a gyorsasági versenyszám leszámolásában, hisz csak a jobb lábat kell figyelniük. A jobb láb alatti hibátlan áthajtások száma számít bele az eredménybe.

A magyar versenyzők által a kötélugrásban elért jelentős nemzetközi eredmények mellett, mi sem mutatja jobban Magyarország meghatározó szerepét ebben a sportágban, mint az, hogy az európai szövetség főtitkára Sasvári Katalin, magyar, és eredetileg a Maklári Kötélugró Klub tagja!

A szombathelyi Kötélugró Klub és a Maklári Kötélugró Klub versenyzői – Bánhegyi Attila és Füle Magdolna, illetve Kovácsné Farkas Zsuzsa vezetésével – több alkalommal szereztek világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon I. helyezéseket egyéniben és csapatban, több alkalommal hajtottak végre sikeres egyköteles és kétköteles gyorsasági világcsúcskísérletet és Guinness-rekordot is felállítottak.

Versenyszabályok

Egy versenyen a résztvevők gyorsasági és szabadon választott gyakorlatokat mutatnak be. Létezik csapatverseny, és egyéni bajnokság.

Gyorsasági versenyszámok

Szabadon választott versenyszámok

A sportág versenyszabályzata a Nemzetközi Kötélugró Szövetség Versenyszabály Bizottságának munkája alapján készült, amely figyelembe vette a világ minden területéről, edzőktől kapott véleményeket, azokat az ötleteket, tényeket, amelyek számos országból érkeztek és regionális, illetve nemzetközi bajnokságok során kristályosodtak ki.

Természetesen a sportág versenyszabályzatának teljes körű közlésére a jegyzetben nincs lehetőség, de nem is lenne célszerű. Csupán érzékeltetés céljából közöljük az általános elveket, valamint egy versenyszámra vonatkozó szabályt és a versenyszámok hivatalos sorrendjét.

Általános irányelvek

Korosztályok

Minden versenyen 7 korosztály vehet részt: 3. osztályosok és az attól fiatalabbak, 4. osztály, 5. osztály, 6. osztály, 7. osztály, 8. osztály, 9. osztály és az afeletti korcsoportok.

Csapatok

A csapatok leány-, fiú- és koedukált összeállításúak lehetnek. A csapatok létszáma legalább 2, de legfeljebb 5 fő lehet. Egy versenyző ugyanabban a csapatban kell, hogy szerepeljen az egyköteles és kétköteles versenyszámban. Ha nem azonos korúak a versenyzők, akkor a legidősebb tag életkora határozza meg a korcsoportot.

Kötelek

A versenyeken minden kötél használható, kivéve a mechanikai meghajtású köteleket. A kötél hossza nincs meghatározva.

A gyakorlatok megkezdése, befejezése

A gyakorlatot az időmérő felszólítására kell megkezdeni. Vezényszavak: „Elkészülni, vigyázz, rajt!”. A gyakorlatot akkor kell befejezni, amikor a versenybíró beszól, hogy „Idő”!

Kivételek

A versenyigazgatónak van végső döntési joga bármely szabályról, főleg olyanokról, amelyek a szabálykönyvben nem szerepelnek.

Egyéni kötelező gyakorlatok

A versenyszámok sorrendje hivatalos versenyeken

Valamennyi versenyszám rendelkezik külön-külön versenyszabályzattal, versenyjegyzőkönyvvel, továbbá a versenyek lebonyolítására vonatkozó részletes előírásokkal.

Magyar Országos Kötélugró Szövetség

7621 Pécs, János u. 14.

Telefon: (+36 60) 460-999

Fax: (+36 72) 333-919

Email: <hrope@elender.hu>

WEB: http://www.col.hu/magyarorszagoskotelugroszovetseg/

A labdarúgás ősének az ókori Kínában játszott „csu-küh”-t tekintjük, melyet rendszeresen alkalmaztak a katonai kiképzésekben, az ügyesség és gyorsaság fejlesztésére és nem utolsósorban kitűnő kikapcsolódást is biztosított a nép számára. Az elnevezés magyarra fordítva „rúgni-labdát” jelent. Ezt a játékot lábbal, fejjel, öklözéssel, háttal, vállal és mellel érintve játszották, nyitott tenyérrel a labdához érni tilos volt.

A labdarúgás ma a világ legnépszerűbb sportja. Egy vonalakkal határolt füves pályán 2 × 11 ember kombinatív játékkal irányított módon és szabályos körülmények között próbálja az ellenfél kapujába juttatni a labdát, illetve megakadályozni saját kapujának „bevételét”.

Nemzetközi múlt

A modern foci hazájában, Angliában, valamint Franciaországban a középkori falvak kedvenc játéka a „határlabdázás” volt, mely leginkább tömegfoci jelleget öltött. A hagyomány szerint a tél elteltével a rontásokból származó veszedelmeket beletömködték egy állati bendőbe, vagy valamilyen bőrbatyuba és közösen kirugdosták azt a falu területéről, át a szomszéd faluba, megszabadulva így a lehetséges rossztól. Ezt később a XIV. században beszüntették, mert sokszor tömegverekedés lett a játék vége. Ebben az időben jelent meg Itáliában a calcio fiorentina, melyet Firenzében és Padovában játszottak először. Ezt a játékot már körülhatárolt pályán művelték, egy mérkőzésvezető irányítása mellett. Egy csapat 27 főből állt, meghatározott rendben elhelyezkedve (kapus, védők, fedezetek, csatárok). A labdát csak a kapus foghatta kézbe, míg a többiek lábbal vagy ököllel terelgethették. A kaput a pálya két végén felállított sátrak jelentették, oda kellett minél többször bejuttatni a labdát.

A mai értelemben vett labdarúgás az 1820-as években kezdett elterjedni az angliai iskolákban. Ugyan kezdetben a foci tiltott játék volt, de a tilalom feloldásával egyre többen kezdték játszani. A mérkőzéseket ekkor már szigorú szabályok szerint játszották, rendkívül fegyelmezetten. A cambridge-i szabályok 1848-ban jelentek meg, de sajnálatosan elkallódtak, illetve részben átdolgozásra kerültek. 1855-ben alapították meg az első amatőr futballklubot, az FC Sheffieldet.

A játék fejlődése és fokozott népszerűsége hamar szervezett formába terelte a focit. 1863-ban iskolák és társadalmi egyesületek létrehozták a Football Associationt (FA). Ekkor vált hivatalosan külön a rugby és a foci. Az akkor elfogadott szabályok meghatározták a gól definícióját, a lest, tiltották a kezezést és a labda levegőben való érintését.

A XIX. század végére kialakultak a ma is ismert játékszabályok. Rendszeresen játszottak mérkőzéseket, kupameccseket. Az FA 1871-ben írta ki először az Angol Kupát. Megjelent a mérkőzés előtti sorsolás a kezdés és a térfél eldöntésére. 1880-tól a bíró által kiállított játékos már nem jöhetett vissza a pályára. 1882-ben bevezették a kapu keresztlécet és a partdobást, 1884-ben a határbírók működését, 1890-ben a tizenegyest, 1891-ben a hálót. Az első hivatalos szabálygyűjteményt 1895-ben adták ki. Eleinte kilenc támadó játékos mellett egy hátvéd és egy kapus állt a pályán. A támadójáték modernizálásával viszont több védőt kellett hátrébb vonni, majd még újabb és újabb felállások, játékstílusok alakultak ki.

A népszerűség rengeteg nézőt csalogatott a pálya szélére. A belépőjegyek értékesítésével hamar kiderült, hogy a foci jó üzlet. A játék ekkor még amatőrnek számított, de egyre inkább az álamatőrség volt jellemző, hiszen a játékosokat legjobban pénzzel tudták a jobb, látványosabb játékra motiválni. A színvonal gyors emelkedését a hivatalosan is elfogadott profizmus segítette 1885-től. Az angol ligát 1888-ban hozták létre, s kiírták az első bajnokságot, melyet a Preston North End nyert meg.

Az angol szerveződés után a skótok, írek, walesiek, hollandok, dánok, svájciak is elindították saját bajnokságaikat. Az első nemzetek közötti találkozót Glasgow-ban Skócia játszotta az angol nemzeti válogatottal. A labdarúgás gyorsan túlnőtt Európán és elindult világhódító útjára. A tengerentúlon az első hazai szövetséget Ausztráliában hozták létre 1888-ban. Kanadában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában, Brazíliában és Argentínában is megalakultak a helyi labdarúgó szövetségek. 1904. május 21-én, Párizsban hat nemzet részvételével létrejött a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (Fédération Internationale de Football Association, FIFA). Az angolok és a szigetország többi szövetségei presztízsből maradtak távol, ugyanis magukat tekintették a labdarúgás legfelsőbb szervének, illetve az általuk létrehozott International Football Association Board (1886) volt egyedül jogosult a szabályok magyarázatára és megváltoztatására. Ebben a szervezetben a FIFA négy, és a többi négy szövetség (angol, skót, walesi és északír) egy-egy szavazattal vett részt. Ezt a hozzáállást akkor a FIFA el is fogadta. Ezt követően Anglia és társszövetségei hol beléptek a FIFA-ba, hol pedig kiléptek belőle, de ezzel a FIFA tekintélyének szerencsére kicsit sem ártottak. A világháborúk természetesen a labdarúgásban is okoztak némi zavart és visszaesést, de talán ez a sportág volt az, amely ezt a legkevésbé érezte meg. 1946-ban már 57 tagja volt a FIFA-nak és a fejlődés továbbra sem lassult. Folyamatosan új tagországok csatlakoztak a FIFA-hoz. 1970-ben 138 tagot számlált a világszervezet. A hatalmas futballcsalád a földrészek országainak külön szerveződését igényelte. Először Dél-Amerika alakított szövetséget 1916-ban. Az Európai Labdarúgó Szövetség (Union Européenne de Football Association, UEFA) csak jóval később alakult meg, 1954-ben. Székhelye Bern.

A labdarúgás az olimpiai játékokon először 1908-ban, Londonban szerepelt. A világbajnokságot elsőként Uruguay rendezhette meg 1930-ban. Kezdetben a Rimet Kupáért ment a küzdelem, de mivel Brazília 1970-ben harmadjára is elhódította azt, így megtarthatta. 1974-ben a soron következő világbajnokságot már a FIFA Világkupáért játszották. Az Európa-bajnokságot 1960-tól rendezik meg. A legrangosabb klubtorna a korábban Bajnokcsapatok Európa Kupája, BEK, 1992-től Bajnokok Ligája, valamint az UEFA Kupa, mely szintén több néven volt ismert (Vásárvárosok Kupája, Európai Vásárvárosok Kupája, Kupagyőztesek Európa Kupája).

A labdarúgás legeredményesebb nemzetei: Olaszország, Anglia, Argentína, Brazília, Franciaország Németország, Spanyolország. A bajnokságok tekintetében az olasz, angol, német, spanyol csapatok szerepelnek a legjobban, az európai kupákban: Juventus, Milan, Inter, Chelsea, Manchester United, Arsenal, Bayern München, Dortmund, Barcelona, Real Madrid. Említésre érdemes a dél-amerikai futballélet is. Kiváló csapatok: a Boca Juniors, River Plate, São Paulo, Internacional, Flamengo, Vasco da Gama, melyek a Libertadores Kupáért, a nemzeti válogatottak pedig a Copa América serlegéért küzdenek.

Csak néhány név a „halhatatlan” és szinte megszámlálhatatlan külföldi labdarugó világhíresség közül: Pele, Jasin, Eusebio, Charton fivérek, Maradona, Beckenbauer, Zidane, Beckem, Ronaldino, Messi.

Női mérkőzést először Angliában játszottak 1895-ben, de az első hivatalos klub Franciaországban alakult 1916-ban. A XX. század elején több országban tiltották a női futballt, ugyanakkor egyre többen álltak a sportág női elindítása mellett.

Női klubok alakultak Dániában, Németországban, Spanyolországban. A szakág látványos fejlődést mutatott, azonban széles tömegbázis sokáig nem jellemezte a női labdarúgást.

Az első nem hivatalos világbajnokságot 1970-ben, Olaszországban rendezték meg. Az UEFA felkarolásának köszönhetően 1984-ben kiírták a hivatalos Európa-bajnokságot, míg a nemzetközi szövetség 1991-ben női világbajnokságot szervezett. A sportág női szakágának elismerése, hogy 1996-ban, Atlantában már az olimpia küzdelmeiben is bemutatkozott. 2001-ben az UEFA elindította a női csapatok részére a Bajnokok Tornáját.

Hazai múlt

Az első írást a labdarúgásról először Magyarországon az 1879-ben Molnár Lajos és gróf Esterházy Miksa által írt Athletikai gyakorlatok című könyv említi meg, mint „angol rúgósdit”: „A foot-ball” vagyis „rúgdaló”, a legrégibb angol játékok egyike és kizárólag az ifjúság, az iskola játéka. Ez az utóbbi körülmény, s az, hogy télen-nyáron s a felszerelés minimumával űzhető, nagyon is alkalmassá teszi e labdajátékot átültetésre idegen talajba, mit tisztelettel ajánlunk tanügyi köreink figyelmébe.”

Az első hazai futballmérkőzést 1897. május 9-én játszották le, ezen a BTC (Budapesti Torna Club) két csapata küzdött egymás ellen. Lényegében ekkor indult útjára a magyar futball. A sportág első időszaka a nemzetközi történések tükörképszerű leképezése volt. Az első nemzetközi mérkőzésünkön vereséget szenvedtünk a bécsi Criketter csapatától. Azonban ez sem vette kedvét a focizni vágyó fiatalságnak. Egyre több egyesület és klub jött létre. 1901. január 19-én megalakult a Magyar Labdarúgók Szövetsége.

Ugyanebben az évben megrendezték az első hazai bajnokságot, amelyben ekkor még csak fővárosi csapatok vettek részt. A főváros-vidék elhatároltság elsősorban technikai okok miatt egészen 1926-ig fennállt. A vidék legjobb csapata viszont rendelkezett azzal a jogával, hogy megmérkőzhetett a legjobb budapesti gárdával az országos bajnoki címért. A magyar labdarúgás először 1912-ben vett részt az olimpián, a világbajnokságon pedig 1934-ben debütált válogatottunk.

A sportág dicsőséges időszaka az 1950-es években kezdődött. 1952-ben a híres Aranycsapat (Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor) olimpiai bajnokságot nyert, majd ezt a teljesítményt még kétszer sikerült a magyar válogatottnak elérnie (1964, 1968). 1953. november 25-én az „évszázad mérkőzésén”, az addig hazai pályán veretlen angol válogatottat 6 : 3 arányban legyőztük. Egy évvel később a budapesti visszavágón sem okoztunk boldogabb perceket az ellenfélnek, hiszen válogatottunk 7 : 1-re nyerte a találkozót. Sajnos a bíztató előjelek ellenére 1954-ben a svájci világbajnoki döntőt elveszítettük az NSZK-val szemben. A vereség okát sokáig boncolgatták a játékosok és a szakemberek, de az a fiaskó akkor már egy eredményes korszak lassú végét jelentette. A csapat 1956-ban teljesen széthullott. A külföldre távozott labdarúgók (Puskás a Real Madridban, Kocsis és Czibor a Barcelonában folytatta) helyettesítése nehezen ment, az utánpótlás még nem volt annyira erős, hogy fiatalítva újra ütőképes csapattal álljunk ki a nemzetközi porondra. A munka gyümölcse a ’60-as évekre érett be. Válogatott szinten és klubszinten is eredményes volt a magyar futball. A világeseményeken rendre az elődöntőbe, döntőbe jutottunk, 1966-ban az akkor már kétszeres világbajnok Brazíliát is legyőztük.

A magyar klubok közül a Ferencváros elhódította a Vásárvárosok Kupáját (KEK), majd az MTK és a Győri ETO is szép sikereket ért el. 1967-ben Albert Flóriánt (FTC) a legjobb európai játékosnak választották és Aranylabdát kapott. Az 1970-es években a magyar futball elindult a lejtőn. Sikertelen világbajnoki selejtezők, nem várt vereségek labdarúgásunk gyengélkedését mutatták. Egyesületeink közül ugyan az Újpesti Dózsa (BEK elődöntő) és a Ferencváros (KEK döntő) újra eljutott az európai kupák utolsó köréig, de a hazai színvonal ekkor már jócskán visszaesett. 1978-ban, 1982-ben kijutottunk a világbajnokságra, de ott rendre csúnyán leszerepeltünk

A Videoton 1985-ben UEFA Kupa-döntős teljesítményével még erősített a hazai reményen, de az 1986-os mexikói világbajnokság óta a magyar futball nagyon rossz helyzetbe került.

Magyarországon már az I. világháború előtt megjelent a női foci. Az első csapat 1912-ben alakult, Szegeden. A példán felbuzdulva más vidéki városok is megpróbálkoztak a női labdarúgás népszerűsítésével, de a háborúk megakadályozták a szakág megerősödését. Az 1960-as években a Testnevelési Főiskolán a lányhallgatók rendszeresen kispályás focit játszottak. Valódi igény a ’70-es évektől alakult ki. 1971-ben kispályás tornát rendeztek nők számára, melyre 8 csapat nevezett. Egyre több vállalati, szakszervezeti, baráti társulás alakított női kispályás csapatot. A FIFA ekkor már világszerte támogatta a női labdarúgást, itthon az MLSZ mégsem akarta elfogadni. Csak kezdeti fellángolásnak értékelte a női szakág szerveződését. Mégis 1972-ben már 145 csapat mintegy 2500 női játékosa rúgta a labdát Magyarországon. A további fejlődéshez erőteljes támogatásra lett volna szükség, de az MLSZ továbbra is elhatárolta magát. A nők nem adták fel, és lelkesen futballoztak, majd 1983-ban kiírták az első hazai női labdarúgó bajnokságot. 1985-ben a női válogatott 1 : 0-ra megverte az NSZK női csapatát. 1993-ban Női Kupát és Szuperkupát is rendeztek, melynek döntőjében a Renova a Pécsi Fortunával játszott és 4 : 0-ra nyert. 1994-ben az I. osztály mellett kiírták az NB II. bajnokságát is.

Versenyszabályok

A nagypályás labdarúgást két 11 fős (1 kapus – 10 mezőnyjátékos) csapat játssza. A játéktér 90–120 m × 45–90 m területű, nemzetközi mérkőzéseken azonban 100–110 m × 64–75 m. A kapuk belső mérete 7,32 × 2,44 m. Az alapvonaltól 16,5 méterre van a büntetőterület, a gólvonaltól pedig 11 méterre a büntetőpont található. A pálya sarkait szögletzászló jelzi. A játékot általában bőrből készült, 68–71 cm kerületű és 396–453 grammos labdával játsszák. A mérkőzést egy játékvezető vezeti, akit két partjelző és egy tartalék játékvezető segít a helyes döntések meghozatalában. A játék két 45 perces félidőből áll, melyek között egy 15–20 perces szünet van. A csapatok célja, hogy minél több gólt (a labda teljes terjedelmével átjut a gólvonalon) érjenek el. A mérkőzés előtt a kezdőrúgás, illetve a térfélválasztás jogát pénzfeldobással döntik el. A meccs középkezdéssel kezdődik. A játék során a labdát kézzel csak a kapus érintheti, de ő is csak a büntetőterületen belül. A mezőnyjátékos csak az oldalvonalon túljutott labdát érintheti kézzel, a bedobás céljából. Az alapvonalon túljutott labdát szögletrúgással vagy kapuskirúgással hozzák újra játékba, attól függően, hogy utoljára egy védő- vagy egy támadójátékos érintette a labdát. A játék során, a büntetőterületen belül elkövetett szabálytalanságokért 11-est ítélnek. Az azon kívül előforduló szabálytalanságért szabadrúgást ítél a játékvezető. A szándékos vétségekért, súlyosságtól függően sárga lap vagy piros lap jár. Az egy mérkőzésen begyűjtött két sárga lap után a játékost piros lappal kiállítják a játékból.

A les az egyik legbonyolultabb szabály, amelynek betartása a legtöbb vitát generálja a mérkőzéseken. A leshelyzet önmagában nem szabálytalanság. Lesnek minősül, ha a játékvezető véleménye szerint a támadásban aktívan részt vevő játékos csapattársától úgy kapja meg a labdát, hogy az átadás pillanatában közelebb van az ellenfél alapvonalához, mint a labda és az utolsó előtti védőjátékos. Fontos tudni, hogy a kapus is védőjátékosnak számít. Az utolsó előtti védőjátékos pozíciója jelöli ki a les vonalát. Les csak akkor lehet, ha a támadó játékos az ellenfél térfelén tartózkodik.

A les nem a labdaátvételre, hanem az átadás pillanatára vonatkozik. Ha a csatár a védők előtt van a kiugratás pillanatában, és mélységből indulva csak a labda átvételekor kerül mögéjük, az nem számít lesnek.

Laikus megfogalmazás szerint lesnek minősül már az is, hogyha a csatár bármely olyan testrésze, amellyel szabályosan érintheti a labdát, túllóg a védőkön. Tehát akár csak a feje, vagy a lába is közelebb van az alapvonalhoz, mint az utolsó védő bármely testrésze, akkor az is lesnek számít. Ezen gondolatoknál érdemes elgondolkodni a látás, észlelés, döntés biológiai folyamatain.

A leshez nem kell feltétlenül labdához érnie az elöl helyezkedő támadónak, elég, ha zavarja az ellenfelet, például ha a csatár nem ér labdához, de gátolja a kapust a lövés védésében vagy előnyt szerez leshelyzetéből.

Lehet olyan helyzet, amikor a csatár bár a védők mögött tartózkodik, egyáltalán nem avatkozik játékba (nincs lehetősége), és a védekező csapat játékát sem zavarja. Ezt nevezzük tétlen lesnek, de ettől még szabályos a támadás. Ha egy játékos tétlen lesen van, és miután egyik társa rálövi a kapura a labdát, majd a kipattanóhoz hozzáér, azonnal érvényesül a lesszabály.

Ha a saját térfélről indul a csatár az átadás pillanatában, akkor a lesszabály nem érvényesül. Nincs les akkor sem, ha a támadó játékos egy vonalban van a labdával, ha egy vonalban van az utolsó előtti védőjátékossal vagy az utolsó két védőjátékossal.

Kirúgás, bedobás, szögletrúgás és játékvezetői labdaejtés esetében sincs les. Sőt az sem minősül lesnek, ha a támadó játékos az ellenféltől kapja a labdát.

Sarkalatos kérdés a játék közben a közvetlen és a közvetett szabadrúgás kérdésköre. Közvetlen szabadrúgás jár az ellenfél javára, ha egy játékos elköveti a következő hat szabálysértés valamelyikét, a játékvezető megítélése szerint vigyázatlanul, meggondolatlanul, vagy indokolatlan mértékű erőbevetéssel:

Közvetlen szabadrúgás jár az ellenfél javára akkor is, ha egy játékos elköveti a következő négy szabálytalanság valamelyikét:

A közvetlen szabadrúgást az ellenfél arról a helyről végzi el, ahol a szabálytalanság történt.

Büntetőrúgás az ítélet, ha a felsorolt tíz szabálysértés valamelyikét egy játékos a saját büntetőterületén követi el, tekintet nélkül a labda helyzetére, feltéve, hogy a labda játékban van.

Közvetett szabadrúgás jár az ellenfél javára, ha egy játékos a játékvezető véleménye szerint

Közvetett szabadrúgás jár az ellenfél javára akkor is, ha a kapus a saját büntetőterületén elköveti a következő négy szabálytalanság valamelyikét:

A közvetett szabadrúgást az ellenfél arról a helyről végzi el, ahol a szabálytalanság történt.

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

16 csapat (22 fő/csapat).

Magyar Labdarúgó Szövetség

1112 Budapest, Kánai út 2/D.

Telefon: (+36 1) 577-9500

Fax: (+36 1) 577-9503, (+36 1) 577-9504

E-mail: <mlsz@mlsz.hu>

WEB: www.mlsz.hu

Évezredekkel ezelőtt kezdődött az ember és a ló kapcsolata. A lovat taníthatósága az ember igazi társává emelte. Kiváló teherbíró, vontató állat. Gyorsasága, ügyessége és ereje az ember mezőgazdasági tevékenységét, közlekedési kultúráját, kereskedelmét, hadviselését és szórakozását is meghatározta, forradalmasította. A lovaglás olyan technikai sportág, melyben a ló és lovasa összehangolt munkával teljesíti a szakágnak megfelelő feladatokat. A lovassport az egyetlen sportág az olimpia műsorán, amelyben férfiak és nők együtt, egymás ellen versenyeznek.

Nemzetközi múlt

A kocsiversenyek az ókori görög olimpiák műsorában kiemelt szerepet kaptak, és ezeket a versenyeket külön erre a célra kialakított stadionban rendezték. A versengés szeretete, a győzni akarás a lovas és a ló számára is az állandó útkeresést jelentette: hogyan lehet jobban? A lószerszámok technikai fejlődése, a lovaglótechnika változását hozták. A megmérettetésekre való felkészülés a ló és lovasa számára is komoly feladat volt. A rendszeres tudatos tréningezés nélkülözhetetlenné vált.

A középkor lovas-kultúráját a vándorló lovas népek addigi ismeretei hatották át, különösen Európa területére volt ez jellemző. Erőteljes hatást gyakorolt a lovagkor. A középkori páncélos ütközetekre, tornákra a lovast és a lovat is jól fel kellett készíteni. Ekkor alakultak ki a lóidomítás alapjai. A leghíresebb iskola Nápolyban volt, ahol Frederico Grisone 1532-ben lovagló-akadémiát alapított. Az itt tanuló külföldiek vitték később szerte a világba, Franciaországba, Angliába, Spanyolországba a lóidomítás és a lovaglás igazi művészetét. A lovassport a XVI. században különvált a katonai képzéstől, de 200 évvel később a hadvezetés újra alkalmazni kezdte a lósport felkészítési módszereit és eszközeit a lovasság kiképzésében. A lovassági tisztek lovas tudománya a felkészült lovaglótanárok ismereteivel vetekedett, így előfordult, hogy a hadseregből való távozás után többen lovaglótanárként folytatták pályájukat. A XIX. században egyre többször merült fel szakemberek körében a kérdés, milyen is legyen egy jól képzett katonaló.

A vitát a campagne-lovaglás válaszolta meg, amely az iskolaló képzettségét a jó vadászló és a terepló képességeivel egyesítette. Sokáig a lósportot még az idomítás dominanciája jellemezte, mivel az ugratás és a tereplovaglás is eltérő, akkor még szokatlan technikát igényelt. Az első korszakalkotó ötlet egy magyar oktatótól származott. Kégl Károly 1844-ben megjelent „Utasítások a lovasok magatartására az ugratásnál” című munkájában részletezte az eredményes ugratáshoz szükséges változtatásokat, de az akkori közvélemény ezeket elutasította. Majd 46 évvel később egy olasz százados, Caprilli ugyanezzel az ötlettel előállva forradalmasította az ugratást.

Az első versenyen, melyet a campagne-lovaglás jegyében rendezett a Royal Dublin Society, Dublinban, 1864-ben, díjlovaglásban és terepversenyben indultak a lovasok. Ezt követően Párizsban és az Osztrák–Magyar Monarchiában is hasonló események zajlottak. A versenylovaglás egyre jobban terjedt Európában. A versenyeken a katonaló kiképzésének feladatait kellett az indulóknak bemutatniuk, ezért sokáig csak tisztek versenyeztek. 1883-ban, New Yorkban fedett pályás versenyt rendeztek, majd az első nemzetközi lovasverseny (magasugratás, távolba ugratás és díjugratás) 1900-ban, Párizsban a világkiállítás sportprogramjában szerepelt. 1902-ben már hat nemzet lovasai versenyeztek Torinóban.

A XX. század elejére teljesen összeállt az összetett military vagy lovastusa programja. Az első ilyen versenyt 1905-ben rendezték, Brüsszelben. Az angolok sem maradtak le versenyrendezésben. 1907-ben a londoni Horse Show-t, 1909-ben a Nemzetek Díjáért kiírt nemzetközi versenyt rendezték meg.

A lósport három szakága (díjugratás, díjlovaglás, military) 1912-ben szerepelt először az olimpián, Stockholmban. A sportágat a világháborúk idején is támogatták, bár a II. világháború erősen megtépázta a lóállományt szerte Európában. Az 1930-as években a lovasok és a lovak teljesítménye olyan szintre jutott, amelyet a mai indulók sem nagyon képesek túlszárnyalni. Akkoriban írták ki az első versenyeket nők számára, majd a fejlődés és az emancipáció az ’50-es évekre eltüntette a nemek megkülönböztetését.

Újabb lovas szakágak alakultak: fogathajtás, lovastorna, távlovaglás, western lovaglás.

A Nemzetközi Lovas Szövetség (Federation Equestre International, FEI) 1921-ben alakult meg Párizsban. A Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetségét 1927-ben vették fel a tagok közé. A II. világháborút követően a nemzetközi viszonyok átszerveződtek, majd az újjáalakult FEI 1953-ban újra tagjai sorába vette a magyar szövetséget. Az első Európa-bajnokságot szakáganként rendezték: 1953-ban fogathajtás, 1957-ben díjugratás, 1963-ban military, 1971-ben négyes fogathajtás, 1984-ben lovastorna, 1985-ben kettes fogathajtás, távlovaglás, 1998-ban egyes fogat. A világbajnokságok szintén szakáganként zajlanak: 1953 – díjugratás, 1966 – díjlovaglás, military, 1972 – fogathajtás (négyes), 1986 – távlovaglás, 1987 – lovastorna. 1987 óta a páratlan évben Európa-bajnokságot, a páros években világbajnokságot rendeznek. 1990 óta az olimpiák utáni páros évben a FEI által elismert szakágakban világjátékokat is rendeznek.

Az utóbbi olimpiák legeredményesebb nemzetei közé a következő országok tartoznak: Németország, Hollandia, Ausztrália, Új-Zéland. A sportág kiemelkedő személyiségei a német (NSZK) Reiner Klimke, aki egymaga hat olimpiai aranyérmet lovagolt össze, míg a nőknél a szintén német Isabell Werth négy aranyérme számít a legjobb teljesítménynek az ötkarikás játékok történetében.

Hazai múlt

A monarchia miatt a magyar lovassport kezdeti időszaka összefonódott az osztrák lovassporttal. A versenyrendezés gondolata gróf Széchenyi Dénestől származott, aki 1872-ben, Pozsonyban az általa létrehozott társasággal, a campagne-lovak díjazására és a campagne- lovaglás népszerűsítésére vállalkozva versenyt rendezett. A sikeres pozsonyi esemény után egy évvel kiírták az első osztrák–magyar díjlovagló versenyt. 1875-től már díjugratásban is versenyeztek a lovasok. A Széchenyi fémjelezte társaság (Campagnereiter Gesellschaft) kiválóan működött és időközben, 1885-ben áttette székhelyét Bécsbe, majd később az Osztrák Lovas Szövetség szerepét is átvette. Ezt követően sorra rendezték a versenyeket díjugratásban és díjlovaglásban. Kiváló magyar versenyzők közül 1893-ban Hoffmann Lipótnak sikerült egyedül az, amit addig lehetetlennek tartottak. Megnyerte az összes versenyszámot (díjugratás, díjlovaglás, jeu de barre – 3/4 fős lovasjáték).

Budapesten 1894. május 11-én, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Lótenyésztési Szakosztálya rendezésében zajlott le az első verseny díjugratásban és díjlovaglásban. Győztesei: Jóny Ferdinánd, Hoffmann Lipót, Warnesius Emil, Shäffner Béla voltak.

A lovassport fejlődésének további segítését vállalta az 1901-ben polgári sportegyesületként megalakult Budapesti Póló Club. Egyre több versenyt rendeztek már vidéken is. 1912-ben Debrecenben, 1913-ban Pápán. 1914-ben megalakult a Budapest Lovas Sportegylet, elnöke gróf Andrássy Géza lett. Első versenyükön militaryt, díjugratást és díjlovaglást rendeztek, utóbbi kettőt hölgyeknek is. A két világháború közötti időszakban, 1924-ben létrejött a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége, MLEOSZ, elnöke Horthy István lovassági tábornok volt. Ettől kezdve minden hazai versenyt a MLEOSZ szabályai szerint rendeztek. A magyar lovasélet fejlődésében nagy szerepe volt a Lovaglótanár-képző Intézetnek, mely a Ferenc József Laktanyában jött létre 1922-ben. Az itt oktató tanárok állandó, naprakész tudással látták el a növendékeket. Magyarországon az első nemzetközi lovasversenyt 1926-ban rendezték a Margitszigeten. 1930-ban az akkor már Magyar Királyi Honvéd Lovaglótanár-képző és Hajtóiskola és a teljes akkori válogatott keret az Örkény melletti katonai objektumba költözött, ahol tovább folytatta munkáját. A nemzetközileg is színvonalasan működő helyet sokáig az „örkényi iskolaként” tartották számon.

A második világháború után a honvédség, rendőrség és a határőrség élesztette újjá a magyar lovassportot. Az 1951-ben létrehozott sporttörvény szerint a versenyrendszert átalakították és területi szövetségeket hoztak létre.

A legtöbb lovasklub mezőgazdasági szövetkezetekben működött. A legeredményesebb egyesületek a honvédségnél létrejött Bp. Honvéd, a rendőrségnél az Újpesti Dózsa voltak. A sportág erőteljes állami támogatást élvezett. Ez a helyzet 1989-ben megváltozott, a klubok társadalmi alapon szerveződtek és egyre több magántőkével rendelkező klub jött létre. A Magyar Lovas Szövetség 1988-ban átalakult és Magyar Lótenyésztő Egyesületek és Lovasklubok Országos Szövetsége néven működött tovább, összehangolva a lovasélet teljes spektrumát. Később a lótenyésztők kiváltak a szövetségből, így a Magyar Lovas Szövetség kizárólag a sporttevékenységeket fogja össze a különböző szakági bizottságokkal együttműködve.

A lovassportok népszerűsége töretlen, annak ellenére is, hogy nem éppen olcsó módjai a szabadidő eltöltésének. Azonban a lovassportok ma ismert jótékony hatásai, például sérült gyermekek lovas terápiája, felkeltették a sportolni vágyók figyelmét. A sportág „eladhatósága” a médiumok szempontjából is az érdeklődés középpontjába került. A Budapesten 2007 decemberében megrendezett első hazai, teremben lebonyolított világkupa is ezt igazolta.

A magyar lovassport mindig kiemelkedő és ismert volt világszerte. Legeredményesebbek a fogathajtók, akik számos világbajnoki és Európa-bajnoki címet szereztek.

Néhány kimagasló név: Abonyi Imre, Bárdos György, Fülöp Sándor, Juhász László, Lázár Zoltán, Lázár Vilmos.

Lovaglásban egyetlen olimpiai érmünket 1936-ban Platthy József szerezte nehéz vadászugratásban. EB bronzot Dallos Gyula díjlovaglásban és Kastély Attila western szlalomban szerzett.

Szakági versenyszabályok

„A világ leggyorsabb labdajátéka.”

„A királyok játéka, a játékok királya.”

A lovaspólót két négytagú csapat játssza lóhátról. A csapatok arra törekednek, hogy a labdát minél többször az ellenfél kapufái közé juttassák az ütővel. A játékosok bal kézzel irányítják pónijukat, az ütőt csak jobb kézzel kezelhetik. Az a csapat győz, amelyik több gólt szerez.

Az angol-indiai polo kifejezés a 19. század második felétől használatos. A balti néptől származik, és labdát jelent (hasonló a tibeti pulu szó is, mely szintén labdát jelent).

Nemzetközi múlt

A lovaspóló ősi eredetű lovasjáték, gyökerei Ázsiából erednek. Az angolszász országokban ma is roppant népszerű.

A lovasság kiképzésére is igen alkalmas harci játékot Konstantinápolytól Kínán át Japánig a késő középkorig űzték, nemegyszer háborúk sorsát döntötték el pólómérkőzésen.A játék különösen népszerű volt a XVI. századi Indiában.

A pólót a modern kor számára a gyarmati Indiában állomásozó angol lovastisztek fedezték fel 1850 körül. A „póló atyja”, Joseph Sherer vezetésével felállították az első szabályokat, és 1869-re a póló már bevezetett sport volt Angliában, néhány évtized múltán pedig az egész világon.

Az 1920-as és ‘30-as évek a pólósport aranykorát jelentették. Olimpiai sportág volt az 1908-as londoni, az 1920-as antwerpeni, az 1924-es párizsi és az 1936-os berlini olimpián, ez utóbbin több nézőt vonzott, mint az összes többi sportág együttesen.

Folyamatosak a tárgyalások ma is a Nemzetközi Pólószövetség és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság között a póló olimpiai felvétele tárgyában. 2009-ben a FEI és a FIP (a Nemzetközi Pólószövetség) megállapodást kötött arról, hogy a póló bemutató jelleggel szerepel majd a 2010-es Lovas Világjátékokon. Az elmúlt évtizedekben a póló látványos terjedésének és fejlődésének lehettünk tanúi, az izgalmas és ultragyors játék méltán egyre népszerűbb világszerte.

Dél-Amerikában is igen elterjedt sportág, különösen Mexikóban. Az utóbbi években Magyarországon is ismertté vált, lovaspólósaink egyre sikeresebben szerepelnek a nemzetközi találkozókon.

Hazai múlt

Magyarországon a pólójátékot az 1880-as években honosította meg gróf Andrássy Géza, és gyorsan tért hódított a lovassportok között. Az európai kontinensen (Angliát kivéve) elsőként, 1895-ben alakult klub a Budapesti Lovaspóló Egylet volt, amelyet sok más követett egészen a második világháború kitöréséig.

Az emlékezetes sikerek közé tartozik a magyar válogatott 16 : 6 arányú győzelme az Európa legjobbjának tartott német csapat ellen, az 1936-os berlini olimpián.

A legerősebb tiszti klub, a Honvéd Póló Club csapata 1938-ban Európa-bajnokságot nyert. Kitűnő játékosnak számított akkoriban pl. gróf Bethlen István, ifj. Horthy Miklós, Sorg Jenő.1945 után azonban a játék hosszú időre megszűnt létezni, és csak 1993-ban tért vissza Magyarországra. Ebben az évben alakult újjá a Budapesti Lovaspóló Club (jelenleg nem aktív), két évre rá alakult a Káli Polo Klub Szentbékkállán, röviddel később az etyeki Club, majd a Magyar Polo Club.

1993-ban két, Amerikát megjárt magyar ötlete nyomán, néhány lelkes lovasember újjáalakította a nagyhagyományú Budapesti Polo klubot.

Rövid hányattatás után állandó helyet teremtettek a játék számára a Káli-medencében, Szentbékkállán, az egyik alapító tag, Dvoracsek György vezetésével a magyar pólósok.

1997-ben az első nemzetközi mérkőzés megrendezése óta itt nyílt rendszeres lehetőség az új játékosok csatlakozására, a játék elsajátítására, gyakorlására és hétvégenként klubmérkőzések lebonyolítására.

A terület adottságai révén záloga lehet a honi pólósport fejlődésének.

Jelenleg is Szentbékkállán található az ország egyetlen nemzetközi méretű pályája, ahol az elmúlt évek során megfordultak argentin, osztrák, német, egyiptomi, cseh, moldovai vendégjátékosok és edzők.

Versenyszabályok

A lovaspóló-pálya

A játéktér 183 × 275 m-es füves pálya (50 325 m2). A pálya a játékteret és a körülötte húzódó biztonsági sávot foglalja magába. A biztonsági sávban a játék ideje alatt csak hivatalos személyek és a játékosok segítői tartózkodhatnak.

A játéktér mentén rögzített korlát rendeltetése, hogy az alacsony labdát visszajuttassa a játéktérre. A védőkorlát könnyen elmozdítható.

A kapuk könnyű szerkezetűek, amelyek ütközés esetén azonnal eltörnek. A képen a lovaspóló-pálya és a kapufa látható.

Hivatalos személyek

A játék menetét ugyancsak lóhátról – a játéktér két felén osztozva – két bíró (umpire) ellenőrzi.

A játékvezető a játéktéren kívül tartózkodik. Feladata, hogy a két umpire között felmerülő vitás kérdéseket eldöntse. A kapuk közelében góljelzők (partjelzők) állnak, akik kétség vagy incidens esetén kötelesek jelentést adni az illetékes umpire-nak. A gólt zászlólobogtatással jelzik.

A játékidő kezdetét és végét az időmérő csengeti be és a gólokat is ő regisztrálja. Gólnak az számít, ha a játékos a labdát bármely magasságban az ellenfél kapufái, illetve azok képzeletbeli folytatása közé üti.

A játékidő

A lovaspóló-mérkőzés 7 perces nyolcadokból (úgynevezett chukkerekből vagy chukákból) áll. A tényleges játékidő 56 perc. A rendezők ezt a „nyolcadok” ritkításával, az időtartam rövidítésével, illetve mindkét módon csökkenthetik.

Minden részidő között 3 perc szünet van, a mérkőzés felénél 5 perc szünetet kell tartani. Ha a mérkőzés döntetlenül végződik, az utolsó nyolcadot addig hosszabbítják, amíg a labda a játékon kívülre nem kerül, bele nem ütközik a védőkorlátba, vagy gólt nem ér el valamelyik csapat. Ha mégsem születik gól, a mérkőzés 5 perc szünet után folytatódik. A nyolcadok és a szünetek ugyanúgy alakulnak, mint az előbbiek.

Az ütő és a labda

A pólóütő „T” alakú, kb. 130 cm hosszú, amelyeket a játékosok igényének megfelelően, különböző hosszúságú nyéllel készítenek. Az ütő nyelét markolattal látják el. A kalapács formájú ütőfejeket szikamor-, kőris-, bambusz- vagy bőrborítással vonják be.

A labda szintén kőris-, vagy bambuszfából készül, súlya 4,25–4,75 uncia (120–134,5 g).

A játékosok öltözete

A játékosoknak állszíjjal fölszerelt pólósisakot vagy sapkát kell viselniük. A csizmán és a térdvédőn nem lehet csat vagy gomb, amely más játékosok szerelésébe beleakadhat, vagy azt megsértheti. Hegyes sarkantyú viselése tilos. A csapat tagjainak különböző színű mezeket kell viselniük.

A póni lovak

A pónik magassága nincs meghatározva, de szerencsés, ha a játékos termetéhez választják ki. Elengedhetetlen követelmény a nyugodt természet. Mindkét szemükkel jól kell látniuk, ezért szemellenző, orrvédő használata tilos.

A pólólovakat elég szigorú módon és eszközökkel idomítják és törik be. Módszeresen szoktatják a játékban előforduló ütközésekre. Pl.: rúdhoz rövid kötélen kikötik a tehetetlen pónikat, akikhez különböző erővel és szögben lovasok ütköznek. Az ily módon idomított pónik Mexikóból származnak.

A mérkőzéseken, a lovakon nem lehet jégpatkó, patkószög és csavar. Az úgynevezett calkin (sarkantyúhoz hasonló patkótartozék) a hátulsó lábak patáira felszerelhető. Bandázs és lábszárvédő mindkét lábon kötelező.

A lovaspóló fontosabb szabályai

Kezdésnél a csapatok az umpire-ral szemben felsorakoznak a pálya közepén (ld. lovaspóló-pálya ábrája), aki a labdát tőle legalább 5 yard (kb. 4,5 m) távolságra elhelyezkedő csapatok közé gurítja. A játékosok mindaddig mozdulatlanul állnak, míg a labda az umpire kezében van. A mérkőzés csak a labda eldobása után kezdődhet.

Térfélcsere félidőben és a gól után következik. Ha szabálytalanságért, dancs-ért adták meg a büntető gólt, térfélcserére nem kerülhet sor.

Labda akkor kerül játékon kívülre, ha a védőkorlát vagy az oldalvonal fölé ütik, ilyenkor az umpire arról a helyről visszagurítja.

Ha a támadócsapat a hátsó vonal mögé üti a labdát, akkor a védekező fél ugyanarról a pontról, de a kapufától, a védőkorláttól, az oldalvonaltól legalább 4 yard (3,7 m) távolságról visszaüti a labdát, amelynél az a vonalat keresztezte.

Ha a védekező csapat a hátsó vonal mögé üti a labdát, akkor a támadók a 60 yardos (55 m) vonalról azzal a ponttal szemben üthetnek büntetőt, amelynél a labda a hátsó vonalat keresztezte.

Ha a labda megsérül, vagy valamelyik játékos ruhájába kerül, akkor a labdát az esemény színhelyéhez közelebb eső, de a kapufától, a védőkorláttól, oldalvonaltól legalább 20 yard (18,3 m) távolságra fekvő játékoldal felé kell gurítani.

Büntetőgólt ítélhet meg az umpire a támadócsapat javára, ha úgy látta, hogy a védekező csapat szabálytalanság árán hárította el a gólveszélyt. Ebben az esetben nincs helycsere, s az umpire úgy indíthatja el ismét a játékot, hogy a labdát a támadó csapat kapujától 10 yardra (9,1 m) felsorakozó játékosok közé gurítja.

A büntető-, illetve szabadütések esetében a két umpire mérlegelheti a szabálytalanság súlyosságát és megfelelő távolságról büntetőütést ítélhet. A szabadütést a vétkes csapat hátsó vonalától (back line) 30 yardra (27,45 m), esetleg 40 yardra (36,6 m) kijelölt pontról hajtják végre, szemben a kapuval.

Ha a vétlen csapat kapitánya úgy kívánja, a büntetőt arról a pontról hajtják végre, ahol a dancsot elkövették. Ez esetben a vétkes csapat egyik játékosa sem lehet közelebb a labdához 30 yardnál. A büntetőt végrehajtó játékos csapattársai nem lehetnek közelebb a hátsó vonalhoz, mint a labda.

A szabadütést a vétkes csapat hátsó vonalától 60 yardra, a kapuval szemben hajtják végre. A vétkes csapatnak legalább 30 yardra kell felállnia; a kedvezményezett csapat ott áll fel, ahol akar.

A szabadütést arról a pontról hajtják végre, ahol a dancsot elkövették. Az elhelyezkedés az előbbi esettel azonos.

Az ütközés vagy „belovaglás” egy irányba lovagló játékosok között nincs tiltva. Tilos viszont olyan szögben ütközni, ami a másik játékosra vagy lóra nézve veszéllyel járhat; fejjel, kézzel, karral, vagy könyökkel megütni valakit; a másik felszerelését, póniját megragadni; cikcakkba haladni a másik játékos előtt; a másik póninak elébe lovagolni, hogy az megbotoljon.

Az ütő helytelen használata is szabálytalan olyan esetekben, ha a labda elütése céljából az ütővel az ellenfél pónija elé, illetve alá nyúl; az ellenfél pónijának lábára üti a labdát; az ütővel az ellenfelét, vagy lovat akadályozza a játékban.

A játékos nem üthet labdát az ellenfél pónijának lába közé, nem keresztezheti ütőjével az ellenfél ütőjét pl. vállmagasság fölött, ha az éppen ütni készül.

Ha valamelyik játékos megsebesül, illetve a póni lesántul, az umpire megállíthatja a mérkőzést. Így ítélkezhet akkor is, ha valamelyik póni felszerelése megrongálódott.

Ha a játékos leesik a lováról, de nem sérül meg, nem avatkozhat a játékba. Ha megsérült, 15 percet kap, hogy újra játékba álljon. Amennyiben a játékot ezután sem tudja folytatni, helyette cserejátékost kell beállítani. Ha a sérülés az ellenfél valamelyik játékosának hibájából következett be, a csapatkapitány követelheti, hogy állítsanak ki egy játékost az ellenfél csapatából is, ez esetben a mérkőzés mindkét oldalon 3–3 játékossal folytatódik.

A lovaspóló igen változatos, mivel mindig gyors vágtában játsszák, váratlan megállásokkal és hirtelen irányváltoztatásokkal tarkítva.

Minden játékosnak több póniló áll rendelkezésére, amelyeket a lovak túlzott kifáradásának elkerülése érdekében meghatározott időnként cserélnek. Az energikus pónilovak az 50 km-es sebesség elérésére is képesek.

Szórakozás, vagy a turistalátványosság miatt több variánsa is kialakult a pólónak, melyeket nem lóháton játszanak:

A hagyományos, lóval űzött változatnak is vannak olyan variánsai, amelyek a játék-taktikailag, és csapat-összetételben különböznek. Ilyen például az indoor póló, a beach póló, vagy a téli póló.

WEB: http://web.axelero.hu/poloclub/hpa.htm

A legnépszerűbb küzdősportok egyike az ökölvívás, azon belül is a hivatásos vagy más néven professzionális ökölvívás. A sportág az évek során számos változáson ment keresztül, rengeteget módosult, de alapjaiban mindenképp megmaradt, hisz több ezer éves múltra nyúlik vissza az, amit mi ökölvívásnak hívunk.

A boksz alapszabálya – ahogy az nevéből is ered –, hogy minél több érvényes találatot vigyünk be az ellenfél testére, fejére és így pontozásos, leléptetéses vagy kiütéses győzelmet érjünk el ellene.

Nemzetközi múlt

Évezredekkel ezelőttre tehetjük az ökölvívás megjelenését. Kínában és Egyiptomban még leginkább csak az önvédelmi jellegű, harcászathoz szükséges ökölharcot ismerték, illetve a fizikai felkészítésben alkalmazták.

Az első sport jellegű ökölvívás az ókori görög olimpiákon szerepelt először. Fejlettségére jellemzően a versenyzők szabályok szerint mérkőztek, de csupasz ököllel. A súlyosabb sérülések elkerülése végett vezették be a kézre tekert, bandázsszerű, puha bőrből készült kesztyűt.

A görög sportélet magas színvonalát igazolták az akkor már ismert korszerű felkészülési módszerek is. Ismerték az árnyékolást, az ütőerő növelését pedig zsákolással fejlesztették. A mérkőzések ugyan nem vérre menő küzdelmek voltak, de mivel nem időre vívták, addig tartott, míg az egyik fél ki nem ütötte a másikat, vagy az fel nem adta a küzdelmet. Ez sokszor komoly, szinte végkimerülésig tartó bunyót jelentett.

A római uralom idején az emberek ökölvíváshoz való viszonya megváltozott. Háttérbe szorult a sport jelleg, és a cirkuszi szórakoztatás került előtérbe. Leginkább hivatásos mérkőzéseket vívtak, melynél a látványosság, a népcsalogató, sokszor halállal végződő ádáz küzdelem volt a lényeg. A kesztyűkre ólomgömböket rögzítettek, így az ütések, ha betaláltak, igazi roncsolást okoztak. A veszélyes ütések elől a versenyzők igyekeztek kitérni. Előtérbe került a védekezés és a lábmunka szerepe. A véres látványosság mellett igazi dicsőség volt, ha a versenyző, ügyességének köszönhetően szinte sértetlenül nyerte meg a találkozót.

A középkorból, a lovagi tornákról is fennmaradt néhány emlék, melyek az ököllel vívott közelharcról számolnak be.

Az első újkori ökölvívó-híradás 1681-ből, egy újságból származik, mely a londoni bajnokságról jegyzett híreket. A meccseket puszta kézzel vívták az ifjak, akik leginkább az alsóbb társadalmi rétegekből kerültek ki. A küzdőterületet fakorláttal vagy kötelekkel vették körül, de mérkőzésidőt még nem számoltak. A küzdelem végkimerülésig ment, gyakran több órán át. A kitűnően szórakozó közönség fogadásokat köthetett a győztesre, a nyereményekből pedig a bajnok díjazását is megoldották.

Az első szabálykönyvet Jack Broughton 1743-ban adta ki. Ez a kivonat már rendelkezett az előforduló szabálytalanságokról és említést tett a segédek szerepéről is. A XVIII. században a bunyó népszerűsége folyamatosan nőtt, nemcsak Angliában, hanem az egész kontinensen elterjedt. Mivel a vívás is ebben az időben kezdett ismertté válni a férfiak körében, sokszor előfordult, hogy a vívómester vívótudománya mellett, az ökölvívást, mint küzdő sportágat is népszerűsítette. A hivatásos ökölvívó-mérkőzések, sok esetben a kegyetlen végjáték és a fogadásokból származó rendbontások következtében, több országban betiltásra kerültek, így Angliában is. A hivatásos bunyó a kulisszák mögé került, de a sportág további elterjedését ez sem akadályozta meg.

Európán kívül az amerikai földrészen is elterjedt az ökölvívás. Főleg a kivándorolt angol és ír telepesek mérkőztek előszeretettel az elismertség és nem utolsósorban a felkínált pénzdíj megszerzéséért. A sportág fejlődése a XIX. században komolyabb szabályok megalkotását tette szükségessé. 1838-ban létrehozták a Londoni Ring szabályait, majd 1853-ban módosították ezeket. Meghatározták a küzdőtér nagyságát, tiltották az övön alul ütést, valamint a földön fekvő ellenfél bántalmazását, szabályozták a segédek számát és szerepét, a versenyzőket pedig négy súlycsoportba (pehely-, könnyű-, váltó- és középsúly) sorolták. Érdekesség, hogy ekkor még nem vezették be a kesztyűk használatát. A mozgások végrehajtása is folyamatosan fejlődött. Megjelent a horogütés, a felütés és a közelharc.

1867-ben a szabályok tovább alakultak.

A Queensbury szabályok meghatározták a mérkőzés idejét (3 perces menetek, 1 perc szünet), a menetét (ha a földre került öklöző 10 mp-en belül nem állt fel, kiütöttnek tekintették), a vezetőbíró feladatát, és bevezették a kesztyű használatát, mely forradalmian megváltoztatta az ökölvívás technikáját.

Kialakulni látszott az amatőr boksz, ami egyre inkább sporttevékenység volt és nem egyszerű kocsmai verekedés. A kétkezes öklözés olyan technikai felkészültséget jelentett, aminek elsajátításához már nem volt elegendő az alkalmi bunyó. A rendszeres edzés elengedhetetlenné vált.

Az első, kesztyűs nehézsúlyú világbajnoki mérkőzést 1892. szeptember 7-én az amerikai James John Corbett nyerte, miután a 21. menetben kiütötte ellenfelét, a szintén amerikai Sullivant. Corbett öklözése a sportág valódi születését jelentette. Ő volt az a sportoló, aki tudatosan elemezve a meccseket és a látott ütéseket, kidolgozta a leghasznosabb védekezési rendszereket és továbbfejlesztette a meglévő ütésfajtákat. Őt nevezzük a modern ökölvívás atyjának. Munkáját 1894-től már a filmkészítés is segítette, így a megörökített mérkőzésekből tanulva az ökölvívás technikája és taktikája folyamatosan fejlődhetett.

Az 1900-as évek elején sok kiváló bajnok lépett kötelek közé. Benny Leonard könnyűsúlyú világbajnok elsőként használt tudatos ütéskombinációkat mérkőzései során. Jack Dempsey meccsein közel 100 000 néző tombolt. Egyre több klub és egyesület alakult és egyre többen érdeklődtek a sportszerű bunyó iránt. Az első olimpiai ökölvívó mérkőzést 1904-ben láthatta a közönség. 1912 kivételével, St. Louis óta minden nyári olimpián szerepelt az ökölvívás, mely más sportágak szerveződését követve 1920-ban már saját nemzetközi szövetsége irányításával működött. Az amatőr ökölvívás első nemzetközi szövetsége a FIBA (Federation International Boxing Amateur) 1946-ban nevet változtatott és Association Internationale de Boxe Amateur, AIBA-ként folytatta munkáját. Az első önálló Európa-bajnokságot 1925-ben rendezték meg, Stockholmban, viszont az Európai Amatőr Ökölvívó Szövetség (European Amateur Box Association, EABA) csak 1970-ben jött létre, Moszkvában. Ekkor már működik az első hivatásos ökölvívó világszervezet. 1962-ben a World Boxing Association (WBA), 1963-ban a World Boxing Council (WBC), 1988-ban az International Boxing Federation (IBF) és a World Boxing Organisation (WBO) is megalakul. Ma több mint tíz hivatásos világszervezet működik. Az első amatőr ökölvívó-világbajnokságot 1974-ben rendezték meg, Havannában.

A sportág ötkarikás története több mint érdekes. Az athéni szervezők például kihagyták az 1896-os programból, mert túl veszélyesnek találták. Mindezek után az ökölvívás a St. Louis-i eseményen debütált a modernkori játékokon, habár az első torna értékéből levon némiképp, hogy kizárólag amerikaiak indultak el rajta.

Londonban természetesen megint lehetett öklözni, 1912-ben aztán újfent hiányzott a programból, minthogy a svédeknél törvény tiltotta a bokszolást, azaz a stockholmi olimpián szó sem lehetett az ökölvívó-torna megrendezéséről. Végül 1920-tól minden olimpián státuszt kapott ez az ősi sportág.

Az olimpiai ökölvívóversenyek legeredményesebb résztvevője – Papp László mellett – a kubai Teófilo Stevenson három elsőséggel.

Hazai múlt

Mint több más sportágban is, az ökölvívás első hazai ismerői, Széchenyi István és Wesselényi Miklós voltak. Angliai utazásuk alkalmával, 1822-ben találkoztak a sportággal. A híres bajnok John Jackson edzőtermében Wesselényi még bokszkesztyűt is húzott, hogy néhány hasznos leckét vegyen. Mindezek ellenére az ökölvívás iránti érdeklődés Magyarországon még hosszú évtizedekig elmaradt. Szervezett ökölvívás a Magyar Athlétikai Club keretein belül kezdett működni. Az első feljegyzett ökölvívó mérkőzést 1875. május 6-án rendezték, győztese Fittler Kamill volt. Ezt követően lassan ugyan, de beindul a magyar ökölvívóélet. Palicson, majd Budapesten is rendeznek mérkőzéseket. 1909-ben a Műegyetemen korszerű edzőterem nyitotta meg kapuit az ökölvívás iránt érdeklődők számára. 1910-ben már súlycsoportok szerint mérkőztek a hazai öklözők.

Egy év múlva megjelent az első szakkönyv is. A sportág szerveződése az I. világháború után a Magyar Birkózó Szövetségen belül valósult meg. 1923-ban megrendezték az első felnőtt magyar bajnokságot, majd 1925-ben létrejött a Magyar Ökölvívó Szövetség. Az első említésre méltó nemzetközi eredményt 1927-ben, az Európa-bajnokságon érték el versenyzőink, két érmes helyezéssel, majd az amszterdami olimpián Kocsis Antal aranyérmet szerzett s ezzel kezdetét vette a magyar ökölvívás első fénykora.

Egészen az 1960-ban rendezett olimpiai játékokig a magyar ökölvívók állandó éremszerzőnek számítottak a világversenyeken. A római játékok után sajnos visszaesés következett be, ám Ádler Zsigmond és a háromszoros ötkarikás bajnok Papp László munkája újra eredményt hozott a magyar ökölvívás számára. Újra lett olimpiai bajnokunk, világbajnokunk és számtalan Európa-bajnoki aranyérmes versenyzőnk is.

Ahogy más sportágak esetében, annak ellenére, hogy az ökölvívás nem egy nőies szakág, a nők az ökölvívás iránt is érdeklődést mutattak. Mára ez a folyamat beteljesedett, hiszen világbajnokságot és Európa-bajnokságot is rendeznek számukra. Hasonlóan a férfi ökölvíváshoz, itt is először a profi vonal alakult ki, és abból jött létre az amatőr sportág. A magyar női ökölvívás kiemelkedő versenyzői: Pruzsinszky Ivett világbajnok, Narozsnik Mária, Ducza Anita, Kovács Viktória, Kovács Mária világbajnoki ezüstérmesek.

A magyar ökölvívók az olimpiai versenyek történetében a következő éremkollekciót gyűjtötték össze: 10 aranyérem, 2 ezüstérem és 8 bronzérem. Minden idők legeredményesebb öklözője Papp László, aki három olimpián sem talált legyőzőre.

Versenyszabályok

Az amatőr ökölvívó mérkőzéseket négyzet alapú szorítóban (legalább 4,9 × 4,9 m, legfeljebb 6,1 × 6,1 m). A versenyzők 10 unciás kesztyűt viselnek (amely alatt lágy szövetű bandázst használnak), kék vagy piros színben, attól függően, hogy a szorító mely sarkába sorsolják őket. Kötelező a fejvédő, fogvédő, mélyütés-védő, nőknél vesevédő és mellvédő használata. Az öltözék sarok és szögek nélküli magas szárú vagy félcipő, combközépig érő nadrág, ujjatlan mez, nőknél tornadressz is.

A versenyt, minden napján kötelező orvosi vizsgálat és mérlegelés előzi meg. A versenyzők súlycsoport szerint mérkőznek. A menetek 4 × 2 percesek, nőknél 3 × 2 percesek. A mérkőzés folyamán a versenyzőt két szorítósegéd (edző) segítheti, de csak a menetek közötti szünetben. A szabályok betartását a mérkőzés során a vezetőbíró felügyeli, akinek feladata a gyengébb öklöző megóvása a feleslegesen nagy erejű és túl sok ütéstől. A vezetőbíró a „boksz”, „stop” és „break” vezényszavakkal irányítja a meccset. A versenyzők épsége érdekében a megroggyant, leütött versenyzőre a bíró rászámol. Amennyiben 8 másodperc alatt nem áll fel a talajról, úgy tízig folytatódik a számolás és kihirdetik a K. O.-t. A férfiakra egy meneten belül maximum háromszor számolhatnak, de egy mérkőzésen is csak maximum négyszer, ezután véget kell vetni a küzdelemnek. Amennyiben gépi pontozás van és a két versenyző közötti különbség eléri a 15 pontot, a vezetőbírónak azonnal be kell szüntetnie a küzdelmet és döntő fölényt kell kihirdetni. A mérkőzés három pontozóbírája, egymástól külön ülve menetenként értékel. A helyezések eldöntése: a döntő résztvevőiből lesz az első és a második, az elődöntők két vesztese pedig bronzérmes lesz mérkőzés nélkül.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (súlycsoportok, csak férfiak)

Súlycsoportok (kg):

48, 51, 54, 57, 60, 64, 69, 75, 81, 91, +91.

Magyar Ökölvívó Szakszövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460 6879

Fax: (+36 1) 460 6882

E-mail: <info@boxing.hu>

WEB: www.boxing.hu

Az öttusa történetét illetően mindig visszautalunk az ókori görög olimpiai pentatlonra, valójában ez mégis a XX. század egyik sportága. Az említett két sportág között sok hasonlóságot nem találunk, hiszen az ókori forma a birkózás mellett négy atlétikai számot tartalmazott (futás, távolugrás, gerelyhajítás, diszkoszvetés), míg a mai pentatlon öt különböző sportágat képvisel egy szakágon belül, lovaglás, vívás, úszás, lövészet, futás. Sokoldalú vizsgája tehát az emberi teljesítménynek, hiszen két nap alatt kell a teljesen eltérő képességeket igénylő sportágakból a maximumot kihozni. Találóan nevezték már őket a sport Rambóinak.

Nemzetközi múlt

Utalva az ógörög pentatlon sokoldalúságára Pierre de Coubertin volt a sportág ötletadója. 1912 óta szerepel az olimpiai programban az öttusa.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság budapesti kongresszusán, 1911-ben állapították meg az öttusa műsorát. A számok sorrendje: lövészet, úszás, vívás, lovaglás, futás. A lövészetet 25 méteres pályán hajtották végre, az úszás távja lett, a vívásban a párbajtőrt választották, a lovaglásnál kezdetben úgy vélték, a versenyző lovagolhat saját lovat, illetve a szervezők által biztosított lovat is, de 1920-ban úgy döntöttek, hogy mindenki a szervezők lovait lovagolja, sorsolást követően. A futást négy kilométeres távon rendezték, s a versenyzők magárautaltságát kihangsúlyozva a sportolókat külön, egyperces különbségekkel indították.

1948-ban megalakult a Nemzetközi Öttusa Szövetség, mely 1949 óta írja ki a világbajnokság programját.

Az öttusa az 1930-as években kezd igazán fejlődni, bár sokáig, a lovaglás, lövészet, vívás sajátos technikai jellemzői miatt, csak katonatisztek és tiszthelyettesek versenyeztek, később mégis megjelentek a „polgári” versenyzők is. Mivel a svédek indították útjára a sportágat, nem volt meglepő a versenyeken tapasztalt kezdeti fölényük, amelyet később a magyar, orosz és olasz öttusázók törtek meg.

Az öttusa Stockholmban debütált 1912-ben. Ezt követően a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felügyelte, egészen 1928-ig, amikor megalakult a Comité International du Pentathlon Moderne Olimpique (CIPMO). Ezt a felügyelő szervet váltotta fel az 1948-ban létrejött Nemzetközi Öttusa Szövetség (Union Internationale de Pentathlon Moderne, UIPM). 1949-ben, Stockholmban megrendezésre került az első öttusa világbajnokság, melyet évente rendeznek meg napjainkban is. A versenyek programja tovább bővült, mivel az olimpiákon 1952-ben bevezették, majd 1992 után megszüntették a csapatok versenyét. 1991-ben az Európai Öttusa Szövetség (European Confederation Pentathlon Moderne, ECPM) is életre kelt, bár 1987-ben már megvolt az első kontinensbajnokság Nyugat-Berlinben. A női érdeklődés alól az öttusa sem lehetett kivétel, így 1981-től nők számára is rendeznek világbajnokságot, 1989 óta Európa-bajnokságot, 2000-ben pedig először szerepelhetett a női öttusa az olimpia versenyszámai között. Az Európai Öttusa Szövetség ebben a kategóriában is kiírja az Európa-bajnokságot és világbajnokságot, valamint a csapatversenyek mellé magyar javaslatra 1987-től még váltószámot is rendeznek.

Az öttusa sportág olimpiai eseményein Magyarország mellett Szovjetunió (Oroszország), Svédország játszották, játsszák a meghatározó szerepet.

Hazai múlt

Az 1920-as évek végére tehető hazánkban az öttusázás kezdete. Itthon, akárcsak külföldön katonai sportágként kezelték, ezért főleg a tisztképző főiskolákon foglalkoztak vele. Az első hazai öttusaversenyt 1927 áprilisában rendezték, a Ludovika Akadémián. Az amszterdami olimpiai játékokon már szerepelt magyar versenyző, 1932-ben pedig már teljes csapattal álltunk ki. A sportág nehéz helyzetét az eszközigény és az összetettsége adta. Sajnos csak kevesen érdeklődtek iránta, így nem alakult ki széles utánpótlása. A világháborút követően sokat javult a helyzet.

Bevezették a fiatalok számára, mintegy előkészítőként a háromtusa versenyeket, melyek pisztolylövészetből, úszásból és futásból álltak. A szervezett utánpótlás-nevelés sikerre vezette a magyar öttusát, hiszen az első csapatversenyt, amit az olimpián rendeztek, Magyarország nyerte.

Ezt a sikert még számos bajnoki cím követte. A hazai utánpótlás növekedése ellenére a klubok és egyesületek száma nemhogy nőtt, inkább csökkent. A hatvanas, hetvenes években több vidéki városban próbálkoztak az öttusa meghonosításával, de számottevő erőt a sportág csak a fővárosban képviselt Csepel, Honvéd, Újpesti Dózsa (UTE), illetve Székesfehérvárott.

A női szakág megjelenése a nyolcvanas évekre tehető. Az első magyar bajnokságot 1985-ben rendezték, majd az azt követő évben a magyar női válogatott elindult a világbajnoki küzdelmekben is.

Az öttusa is igazi magyar sportág, hiszen az eddigi olimpiák történetében szorgos versenyzőink egyéniben és csapatban kilenc aranyérmet, nyolc ezüstérmet és négy bronzérmet gyűjtöttek össze. Nemzetközi szinten is kiemelkedik Balczó András teljesítménye, akinek a nevéhez három aranyérem fűződik. Vörös Zsuzsanna pedig az athéni olimpián nem talált legyőzőre.

Versenyszabályok

Lebonyolítás

Általános szabály, hogy a hivatalos versenyek egynaposak, ahol ajánlott az öt versenyszám lehetőség szerint egy helyen történő lebonyolítása, egymástól „gyalogos” távolságra.

Versenyforma

Versenyszámok sorrendje

A versenyszámokat a következő sorrendben kell rendezni:

A kombinált szám szabályai

Egyéni verseny:

Hendikep rajt, kb. 20 m futás után 5 lövés leadása (max. 1:10 mp alatt); 1000 m futás; 5 lövés leadása (max. 1:10 mp alatt); 1000 m futás; 5 lövés leadása (max. 1:10 mp alatt); 1000 m futás.

Váltóverseny (3 versenyzővel):

Hendikep rajt, kb. 20 m futás után 5 lövés leadása (max. 1:10 mp alatt); 1000 m futás; 5 lövés leadása (max. 1:10 mp alatt); 1000 m futás, mindhárom versenyzőnek.

A váltózónának a rajt/cél vonalnál kell lennie.

Az öt versenyszám

Váltó-világbajnokság (3 versenyzővel) résztvevői

A világbajnokságok váltóversenyén csak a kontinentális bajnokságok vagy az adott földrész kvalifikáló váltóversenye eredményei alapján lehet indulni. Ha a kontinensbajnokságon (kivéve Európát) nincs váltóverseny, akkor az egyéni verseny (hagyományos csapatverseny) eredményeit kell használni. Abban az esetben, ha nincs hagyományos csapatverseny, akkor a verseny előtt 60 nappal érvényes ranglista eredményeit kell használni. A nemzeti szövetségek az egyéni versenybe benevezetteken kívül más(oka)t is nevezhetnek.

A földrészek az alábbiak szerint képviseltetik magukat

Az előző évi váltó-világbajnokság bajnokcsapatát a fenti 16 csapat közé meg kell hívni, a hely ahhoz a kontinenshez számít, ahova a Nemzeti Szövetség tartozik.

Hivatalos olimpiai versenyszámok

Férfi és női egyéni verseny.

Magyar Öttusa Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460 6885

Fax: (+36 1) 460 6886

E-mail: <hmpa@pentathlon.hu>

WEB: www.pentathlon.hu

Ideális, valódi női sport, csak nők számára. Mozgásanyaga közel áll a tánchoz, a baletthez, a tornához, megfűszerezve némi német behatással – kiegészítő szerek használata izomerősítés céljából –, és svéd befolyással (szisztematikus talajtorna a ritmusérzék fejlesztésével). A szakágak kialakulásánál e két nemzetről szoktak külön is megemlékezni. Hódító útjára azonban Európa keleti felében indult a ritmikus gimnasztika. Mire a Nemzetközi Tornaszövetség (FIG) figyelme az akkor „modern gimnasztikának” hívott műfaj felé fordult, már a női tornászok százai csábultak el a szalagok, karikák, buzogányok, labdák világába.

Bár fontos a művészi érzék, igazi sportembernek kell lenni; nagyon hajlékonynak és rendkívül ügyesnek, hiszen különböző eszközökkel is kell zsonglőrködni. A csapatmunka szépségét pedig az is fokozza, hogy mintaszerű együttműködés szükséges a tökéletes alakzatok kialakítására (azaz a hat versenyző mindegyike egy geometriai figura része legyen). A mozdulatokat mindig zenére, ritmikusan végzik. A ritmikus gimnasztika (RG) célja tehát a szép mozgás és az emberi test természetesen harmonikus mozdulatanyagára épülő rendkívül esztétikus sportág.

Nemzetközi múlt

Még a Szovjetunióban kezdődött meg, 1936-ban a szakág kialakulása és versenysporttá szervezése, művészi torna néven.

A jelen ritmikus gimnasztikája sokak szerint sport és művészet csodálatos kombinációja, amely páratlan erőt kölcsönöz az izomzatnak.

A művészi torna terminus egyébként a XVIII. században keletkezett, amikor a klasszikus gyakorlatokat igyekeztek megkülönböztetni a katonakiképzésben használt különböző elemektől (leginkább Németországban, ahol életet leheltek a tornasportba). Eleinte a nemesség hitbizományának tekintették a sportágat, ám csakhamar elterjedt az iskolákban, sportklubokban és egyéb európai intézményekben.

A ritmikus sportgimnasztika elnevezést az 1973-as rotterdami világbajnokság után vette fel a sportág. Olimpián a sportág 1984-ben szerepelt egyéniben, majd 1996-tól az együttes kéziszercsapatok versenye is felkerült az olimpia műsorára. Nagy meglepetésre az első olimpiai aranyérmet a kanadai Lori Fung nyerte el.

A szakág leghíresebb versenyzői a Szovjetunió utódállamaiból kerülnek ki.

A méltán népszerű RSG (ritmikus sportgimnasztika) az 1998-as évtől kezdődően ritmikus gimnasztika (RG) néven szerepel. Célja a magasrendű mozgáskoordináció és művészi hatás megteremtése, öt különböző kéziszer – labda, kötél, karika, buzogány, szalag – használatával. 1999-ben hazánk nagy sikerű Európa-bajnokságot rendezett.

Hazai múlt

1963-ban Budapest nemzetközi versenyt szervezett, amelyet egy évvel később a Nemzetközi Torna Szövetség (FIG) az első hivatalos világbajnokságnak ismert el.

Ezáltal hazánk is fontos szereplője volt az események sorozatának. Ekkor még csak 10 ország 28 versenyzője indult, ám a számok csakhamar nőni kezdtek, a hetvenes években Amerika is bekapcsolódott a vérkeringésbe – igaz, amikor az érmek elosztásáról volt szó, a kelet-európaiak továbbra is egyeduralkodónak számítottak.

A magyar csapat legnagyobb sikerét 1956-ban a melbourne-i olimpián érte el, aranyérmet nyertek az akkor még szertorna keretein belül szervezett versenyen.

Az önálló RG versenyek történetében lányaink több olimpiára is kijutottak, és a legjobb helyezést (hatodik) Sinkó Andrea érte el Szöulban.

Versenyszabályok

A ritmikus sportgimnasztika versenygyakorlatait egyéni versenyeken 12 × 12 m, együttes kéziszercsapatversenyen 13 × 13 méteres szőnyeggel borított talajterületen mutatják be, zenére. Világversenyeken (olimpia, vb, EB) kizárólag kéziszerrel lehet versenyezni. A kéziszerek nemzetközi sorrendje: kötél, karika, labda, buzogány, szalag. A Nemzetközi Tornaszövetség (FIS) hivatalos bajnokságain egyéni vagy együttes gyakorlatból rendeznek versenyeket. Az egyéni (1–1,5 perces a gyakorlat) és a hat fős csapat (2–2,5 perces a gyakorlat) előadása során különböző számú és nehézségi fokozatú (A, B, C) ugrásokat, forgásokat, egyensúlyhelyzeteket és akrobatikus elemeket kell bemutatni.

A versenybírók (a két zsűri) egymástól függetlenül bíráskodik. Az „A” vagy kompozíciós zsűri a mozdulatokat, a mozgássorok technikai fokát, az elemek változatosságát, a szercserék számát és értékét, az eredeti elemeket és a kockázatvállalást figyeli és ad rá valamilyen pontszámot. A „B” vagy kiviteli zsűri a végrehajtás biztonságát, a technikai hibákat, az alakzatok pontosságát, a zenei összhangot és a kifejező erőt: a virtuozitást értékeli.

Ugyanakkor nem csupán a hibák jelentenek levonásokat (valakire rátekeredik a szalag, elejti a labdát), de a rendkívül szigorú öltözködési szabályok áthágása is. A viselendő ruha takarási felülete szinte centire elő van írva, mínuszok terhelik a pontszámot, ha a melltartó pántja elővillan, vagy esetleg szétreped a cipzár, az máris kéttizedes levonást jelent.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (csak nők)

Egyéni összetett és csapat (hat fő).

Ritmikus Gimnasztika Szövetség

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6906

Fax: (+36 1) 460-6907

E-mail: <rgfed@tornasport.hu>

WEB: http://rgszovetseg.hu, http://www.matsz.hu

A röplabda labdajáték melyet két csapat hat-hat játékosa játszik. A játéknak az a célja, hogy úgy juttassák át a háló felett a labdát a vonalak által határolt területeken belül, hogy az ellenfél ne tudja visszaadni, vagy ne tudja megakadályozni azt, hogy a labda földet érintse. A labda a játékos testének bármely részét érintheti.

Nemzetközi múlt

Ez a sportág is a fiatalabbak közé tartozik. A XIX. század végéig csupán kiegészítő sportágként kezelték (téli időszakban játszották, amikor más sportágak művelésére nem volt lehetőség).

A röplabdát – érdekes módon – ugyanazon a főiskolán találták fel, mint a kosárlabdát, csak néhány évvel később.

1895-ben egy massachusettsi testnevelő tanár, William Morgan a kosárlabdázás kitalálójának, James Naismithnek volt jó barátja. Egyszer feltette magában a kérdést: miért nincs olyan labdajáték, ahol – a teniszhez hasonlóan – az ellenfelek nem kerülhetnek testkontaktusba, összetűzésbe.

Még ebben az évben az észak-amerikai Holyoke YMCA egyetem diákjai próbálták ki az új játékot, amelynek szabályait az egyetem sportszakemberei foglalták rendszerbe.

A mintonette elnevezésű játékot 1896-ban dr. Halsted, a springfieldi egyetem oktatója nevezte el volleyballnak. Kezdetben csak könnyű szórakoztatásnak használták a játékot. Egy esztendővel később már meghívott sportszakemberek és közönség előtt is bemutatták a sportágat. Azonban továbbra is csak mindenki számára könnyen elsajátítható, szórakoztató játéknak tartották.

Az 1920-as évektől erőteljes fejlődésnek indult a röplabdázás. A sportág gyors fejlődésében fontos szerepet töltött be a Szovjetunió, Lengyelország és Franciaország. Az 1900-as években már Ázsiában is játszották, elsősorban Japánban.

Itt kell megemlíteni, hogy az ázsiai országokban hosszú időn keresztül a kilencjátékos röplabdázást játszották. A Japánok például csak 1955 óta játszanak a nemzetközi játékszabályok szerint.

1925-ben a Moszkvai Testedzési Tanács kidolgozta és jóváhagyta az első hivatalos játékszabályokat. 1927-től minden évben megrendezték Moszkva röplabdabajnokságát.

Sok ország a Szovjetuniótól vette át ezt a játékot, és a mintát, hogy miként fejleszthető tömegsporttá a röplabdázás. 1931-ben Németországban például a sportág szabályait a következő címmel jelentették meg: „Röplabda – orosz népi játék”.

1934-ben a Nemzetközi Kézilabda Szövetség keretein belül megalakult egy technikai bizottság, amely a röplabdázás kérdéseivel foglalkozott.

1947-ben Párizsban megalakult a Nemzetközi Röplabda Szövetség, melynek egyik alapító tagja Magyarország volt. A nemzetközi szövetség jelenleg 220 nemzetet számlál.

Jóllehet Amerikában találták fel a röplabdázást, az olimpiai debütáláshoz Japán kellett: a távol-keletiek érték el, hogy 1964-ben a röplabdások is felléphessenek az olimpiai játékokon; keményen lobbiztak, így sikerült megoldani, hogy a „bemutató sportág” periódust kihagyva azonnal éremért küzdhessenek a röplabdások.

Noha az oroszok eleinte (mindkét nem tekintetében) nagyhatalomnak számítottak, később fokozatosan kopott a hegemóniájuk: Kuba, Brazília, Kína, valahára az alapító Egyesült Államok, majd Hollandia és Jugoszlávia válogatottjának a tagjai is megfordultak a dobogó tetején. A legeredményesebb röplabdás a kubai Regla Torres Herrera, aki csapatával háromszor tudott olimpiai bajnokságot nyerni (Barcelona 1992, Atlanta 1996, Sydney 2000).

Hazai múlt

Magyarországon már a II. világháború előtt is ismerték a röplabdázást, ám elterjedése igazából a szovjet katonáknak köszönhető (1945), akiknek rögtönzött mérkőzései hamar felkeltették a magyar fiatalok érdeklődését.

1946-ban kiírták az első bajnokságot, amelyre hetvenen neveztek. Még ebben az esztendőben megalakult a Magyar Röplabda Szövetség.

1948-ban sor került a népi röplabda-bajnokságra, amely ezreket mozgatott meg. A röplabdázás tehát aránylag rövid idő alatt tömegsport lett Magyarországon.

1963-ban a bukaresti EB-n érte el férfi csapatunk a sportág fennállása óta a legjobb eredményét, ezüstérmes lett.

A magyar női röplabdázás legsikeresebb edzője Dr. Kotsis Attiláné Kincsesy Gabriella. Vezetése alatt érte el a magyar válogatott a legnagyobb sikereit: olimpiai 4. (1976, Montreal és 1980, Moszkva), olimpiai 5. (1972, München), világbajnoki 4. (1970, Bulgária), világbajnoki 6. (1974, Mexikó), világbajnoki 10. (1982, Peru), Európa-bajnoki 2. (1975, Jugoszlávia), Európa-bajnoki 3. (1981, Bulgária és 1983, NDK), Európa-bajnoki 5. (1971, Olaszország), Európa-bajnoki 9. (1985, Hollandia). A magyar válogatottak azóta nem vívták ki a világversenyeken való indulás jogát. Dr. Kotsis Attilánét 2010-ben beválasztották a Röplabda Hírességek Csarnokába (Volleyball Hall of Fame).

Versenyszabályok

Technikailag alighanem a legnehezebb labdás sportág, mert a játék csak addig tart, amíg a labda a levegőben van, amint földet ér, azonnal vége a menetnek. Ennek megakadályozása rendkívüli felkészültséget, technikai és helyezkedési képzettséget igényel.

Míg a többi labdajátékban bizonyos különbség kialakulásánál szinte bizonyosan tudható, eldőlt a meccs, itt, időhatár nem lévén, csak a meccslabda eldőlésének pillanatában van vége egy mérkőzésnek, addig reménykedhet a hátrányban lévő csapat.

Egy röplabdamérkőzés megnyeréséhez három szett elhódítása szükséges. Egy-egy szett 25 pontig tart, ha ötödik, döntő játszmára kerül sor, ott elég 15 pontot elérni. Megszűnt a régi szabály, hogy pontot csak a szerváló csapat érhet el, 2000 óta minden menet számít. Két pont különbségnek kell lennie, nincs plafon, mint régen, amikor 17-ig tarthatott csak egy játszma.

Egy csapat egyszerre hat embert vonultat fel a háló egyik oldalán: három áll elöl, három mögöttük. Miután megtörtént az adogatás, mindenki változtathatja a helyét, ugyanakkor minden pontnyerést követően kötelező módosítani az alapfelálláson. Az úgynevezett „forgás” során az óra forgásával megegyező irányban odébb kell menni egy pozícióval mindenkinek, ha ezt egy csapat eltéveszti, a hiba pillanatától a hiba felfedéséig akár az összes pontját elvesztheti. A régi, hagyományos forgást ugyanakkor az utóbbi időben némileg megnehezítették: 2000 óta lehetőség van egy libero szerepeltetésére. Ezt többek között azért találták ki, mert a röplabdacsapatok egyre magasabb emberekből álltak, a 180 centis klasszisok kezdtek kiszorulni a legjobb csapatokból is, mert az edzők tartottak attól, hogy ha ezek a 180 centi körüli játékosok a forgás során a hálóhoz kerülnek, képtelenek lesznek hatékonyan sáncolni. Megtartandó a kisebb termetű tehetségeket, létrehozták az új posztot. A libero egy védekező specialista, aki a többiekétől eltérő színű mezben játszik, kimarad a forgásból, csak a hátsó sorban állhat, nem szerválhat, nem sáncolhat, és nem ütheti meg azokat a labdákat, amelyek magasabban vannak a háló tetejénél.

A régi időkhöz képest változás, hogy 1996 előtt a játékosok nem érhettek hozzá a labdához a csípő alatti testrészeikkel, azóta viszont használhatják a lábukat is.

A labdamenet nyitással kezdődik. Nincs második adogatás, ha az adogatás nem jó, az ellenfélé a pont és a szerválás joga. Egy csapat háromszor érhet a labdába, utána át kell ütnie a hálón (azaz a játék átlagos ritmusa ekképp fest: fogadás, feladás, ütés). Ha a labda talajt ér, a menetnek vége. Ha a vonalakon belül ér padlót, akkor a másik térfélen lévő csapaté a pont. Ha a vonalakon túl, akkor az a csapat bukta el, amelynek a játékosa utoljára érintette. Szintén az ellenfélé a pont, ha a labdát a hálótartó oszlop mellett, de a háló tetejének vonala alatt ütik át a túlsó térfélre. Ugyancsak pontvesztéssel jár, ha egy játékos bármilyen szituációban hozzáér a hálóhoz, vagy lábával érinti a félpályán felfestett vonalat. A labda a talajt érés pillanatáig a képzeletbeli térfél hosszanti és szélességi kiterjesztéséről bárhol megjátszható, azaz egy játékos akár a terem végéből is visszaütheti, ha utoléri (szerválni szintén bárhonnan lehet az alapvonal mögül).

Egy csapatban hatszor lehet cserélni egy játszma során, a libero cseréje ebbe nem számít bele, őt ugyanakkor legalább egy pont erejéig mindenképpen le kell hozni a szett során. Ha egy cserejátékost cserélnek le ugyanabban a szettben, az később már nem térhet vissza, és nem küldhető be a helyére ugyanaz, akinek a helyére bejött.

A pálya 18 × 9 méter, a háló 2,43 méter magas a férfiaknál, 2,24 méter a nőknél.

Világversenyeken mindkét nem 12 csapatot vonultat fel. A lebonyolítás rendje pedig a szokványos: körmérkőzés két hatos csoportban, majd mindkét ágról az első négy továbblép, és a keresztjátékkal indul az egyenes kieséses szakasz.

Hivatalos olimpiai versenyszám (férfiak–nők)

12 csapat (12 fő/ csapat).

Magyar Röplabda Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6889

Fax: (+36 1) 460-6890

E-mail: <hunvolley@hunvolley.hu>

WEB: http://hunvolley.hu/index.php

A sísportban, a mai szabályok szerint a következő fő sportág-csoportokat ismerjük

Az alpesi számokhoz tartozik

A lesiklás izgalma, a szlalom technikája, az óriás-műlesiklás stílusa, a szuper G sebessége és a kombináció összetettsége. Ezen tulajdonságok miatt lett az alpesi sí és annak változatos versenyszámai a világ legnépszerűbb és legszeretettebb téli sportja. Lélegzetelállító verseny az óra ellen, egy vagy két futamban.

Az északi összetett

A sífutásban alapvetően klasszikus és szabad stílusú technikával végrehajtott versenyszámokat ismerünk. Az utóbbi stílus esetében sprint, közép- és hosszú távú, valamint váltóversenyeket különböztetnek meg.

A síugró versenyeket általában normál sáncokon (70–90 méteres) nagy sáncokon (120 méter) és repülősáncokon rendezik.

A biatlon sífutásból és lövészetből (kisöbű sportpuskával) álló sportág. A versenyzők kijelölt pályán szabadstílusú sífutásban jutnak el a kijelölt lőállásokhoz.

A síakrobatika (más néven szabadstílusú sízés, trükksízés) az utóbbi években vált népszerűvé; ma már a Nemzetközi Síszövetség (FIS) is elismeri. Három versenyszámot foglal magába: ezek a síbalett, az ugrás és a mogul.

A sísportban való jobb eligazodás miatt illesztettük be az alábbi tartalomjegyzék részletet.

30. Sísport

30.1. Alpesi sí

30.1.1. Lesiklás

30.1.2. Műlesiklás

30.1.3. Óriás műlesiklás

30.1.4. Szuper óriás-műlesiklás

30.2. Északi összetett

30.2.1. Sífutás

30.2.2. Síugrás

30.2.3. Biatlon

30.3. Síakrobatika (aerial)

30.4. Síbalett

30.5. Buckasízés (mogul)

30.6. Ugrás

30.7. Sílövészet (Biatlon)

30.7.1. Nyári biatlon

Nemzetközi múlt

Jóval Krisztus előtt találták fel a sízésnek is nevezhető helyváltoztatást, de nagyon sokáig csak közlekedési eszköz volt a sí, nem pedig sport. A mai sílécek ősét már a jégkorszak embere is használta közlekedési eszközként. Történelmi tény, hogy a síléc őse sokkal régebbi közlekedési eszköz, mint a kerék. A hótalp formáit és használatát tíz-tizenkétezer éves leletek alapján sikerült rekonstruálni, megfejteni. Közép-szibériai mongol eredetű vadásznépek alkalmazták először a közlekedésben, a vastag hóval borított térségeken. Ezek a szerkezetek a nagy és ovális felületük révén, lábra csatolva, járás közben megakadályozták a hóba süppedést.

A tevékenység továbbfejlődését (előbb egyik, majd mindkét lábon hosszú lécet) egy fejlettebb ősfoglalkozás, az állattenyésztés erőszakolta ki. Az Ural vidékéről a Karélia felé haladó finnugor rénszarvastenyésztők alkalmazták először ezt a megoldást. Ennél a változatnál az egyik lábra sít kötöttek, a másik lábon pedig rövid andor volt, s ennek a lábnak fürge elrugaszkodásaival, mintegy rollerezva gyorsították fel a siklást.

A kezdetleges sílécek vándorútja a mai Skandinávia területéig tartott, ahol használati körük bővült, de továbbterjedésük több mint ezer évig elakadt.

A skandináv ősök síelésével a nyelvtudomány és az irodalomtörténet is foglalkozik. Az őslakó vikingek „Edda” dalaiban (IX–XII. század) a „síel” igével (skizru, skrei) meglehetősen gyakran találkozunk. A finnek nemzeti eposza, a Kalevala is sok helyen foglalkozik a síeléssel. A norvég pogány isteneknél Skazi a sízés istennője, Uhr pedig mint a sízés férfi istene szerepel.

Norvégiában, Frognerseteren-ben, a símúzeumban látható a világ egyik legrégibb síléce, amely kb. 2500 éves.

Megfelelő faanyagot felhasználva lassan megjelent a felhajtott orrú, kb. 20 cm széles, 60–100 cm hosszú talp (andor), amely jelentősen meggyorsította az előrehaladást. A vadászgerely egyúttal síbot is volt, amelyet hótányérszerű lappal is elláttak a süllyedés elkerülésére és a támaszkodás elősegítésére.

A középkori csaták emlékét – a svédek felszabadító háborújának döntő ütközete – a híres Vasa futóverseny még ma is őrzi.

1767-ben rendeztek először katonai sífutóversenyt Norvégiában, jelentős pénzdíjazással. 1843-ban Tromsöben pedig már civilek is indulhattak a futóversenyen.

Az első ugróviadalt 1862-ben, Telemarkban rendezték, sőt ekkora már megalakult az első sí egyesület is Krisztiániában, az akkori Oslóban.

A sísport 1850 táján alakult ki. Akkoriban csak a sífutást ismerték. A gyártási technikák fejlődése tette lehetővé a másik alapvető stílus születését: az alpesi sízést (vagy lesiklást).

Az első lesiklóversenyt 1860-ban rendezték meg Kaliforniában (a kezdetleges kötések miatt ez csak egyenes vonalú lesiklás volt).

Norvégiában a sí egyesületek 1861-től kezdenek megalakulni, majd Krisztiániában (Oslo) rendezték meg az első síversenyt.

Az első hivatalos síugróversenyt Norvégiában tízezer néző jelenlétében rendezték meg. Ez előfutára a későbbi Holmenkollen versenyeknek.

A sísport európai elterjedése a sarkkutató expedíciókról szóló híreknek köszönhető. F. J. Nansen egyik expedíciója során, 1887–88 telén, társaival keresztülszelte Grönlandot síléccel.

Európában a meredek lejtők az úgynevezett alpesi sí számok (lesiklás, műlesiklás) kifejlődésének kedveztek.

Az első módszerekre építő alpesi síző Matthias Zdarsky lilienfeldi földbirtokos volt, aki egy hosszú botra támaszkodva ívelt mindkét irányba a lejtőkön.

Bilgeri nevéhez fűződik a sarkat is rögzítő kötés és a két rövidebb bot alkalmazása, majd a húszas évek tájékán Hannes Schneider bevezeti az úgynevezett Vorlage (más néven Arlberg) technikát, lefektetve a modern alpesi sízés alapjait.

A síelési technika és a biztonság fejlődésére igen nagy hatással volt és van a felszerelések folyamatos korszerűsítése. Például forradalmi újítás az alpesi síelésben, az 1926-ban Ausztriában szabadalmaztatott acélvédő, a „kantni”.

Arnold Lunn 1927-ig kidolgozta a műlesiklás (szlalom) technikáját, amelyből hamarosan önálló versenyág lett. Lényegében ezen időkből eredeztethető a különböző síiskolák (osztrák, francia, olasz) mai napig is tartó versengése.

1930-as évekig nagyjából kialakult a versenyágak mozgásanyaga, szabályrendszere, és megkezdődik a versenyzők szakosodása. Gomba módra szaporodnak a nemzetközi szövetségek. A nemzetközi szövetség (Fédération Internationale de Ski, FIS) 1924-ben, Chamonix-ban alakult meg, és később kialakította a világversenyek rendszerét.

Az első lesikló és műlesikló világbajnokság 1931-ben Mürrenben (Svájc) került lebonyolításra.

Az első téli olimpia rendezési jogát Chamonix kapta 1924-ben. Ekkor még csak sífutó számok szerepeltek a programban. Az alpesi sízés 1936 óta olimpiai sportág. Oslóban (1952) első ízben szerepelt olimpiai versenyszámként az óriás-műlesiklás.

A legutóbbi olimpián a következő számokban versenyeztek a férfiak és a nők (természetesen külön-külön): lesiklás, műlesiklás, óriás-műlesiklás, szuper óriás-műlesiklás és kombináció.

A nemzetközi alpesi versenyek minden számában elsősorban az alpesi nemzetek és Észak-Amerika versenyzői játsszák a meghatározó szerepet. Az északi versenyszámokban inkább a skandináv országok sportolói képviselik az élvonalat. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több nemzet versenyzője szól bele a világversenyek érmeibe, helyezéseibe.

A sportág élő legendájaként tartják számon többek között a francia Jean-Claude Killyt, az olasz Alberto Tombát, a szintén olasz Deborah Compagnonit, a svéd Vreni Schneidert, valamint a német Katja Seizingert. Ők mindannyian három–három olimpiai aranyérmet nyertek pályafutásuk során.

Hazai múlt

Az első hazánkfia, aki ezt az új sportágat megtanulta és bemutatta Chernel István kőszegi ornitológus volt. Az akkor már európai hírű tudós tanítója Norvégiában egy lapp vadász volt, aki Nansen grönlandi expedíciójában is részt vett. Chernel ettől a lapptól tanult meg síelni, majd 1892-ben, hazajövetele után hamarosan bemutatta az új sportot Kőszegen. 1897-ben adta ki „A lábszánkázás kézikönyve” című kézikönyvét, ami a világ első összefoglaló síszakkönyvének tekinthető.

Alig egy hónappal a kőszegi bemutató után a BBTE két tornásza, Bély Mihály, az NTE akkori vezetője és Demény Károly mutatták be a sízést Budapesten, egyenesen Krisztiániából (Oslo) hozatott sílécekkel.

1896-ban Szabadka és Újvidék között már sífutóversenyt is rendeztek.

Hazánkban az első önálló sí egyesületet 1908-ban alapították meg Magyar Sí Klub néven.

1911–1912 telén már magyar bajnokságot rendeztek Tátraszéplakon, amelyet az osztrák Richard Gerin nyert.

A fejlődés eredményeképpen 1913-ben megalakult a Magyar Sí Szövetség.

Sísportunk a gyorsan növekvő népszerűsége ellenére – elsősorban a természeti adottságokból, földrajzi okokból eredően – nem játszik jelentős szerepet nemzetközi szinten. Bár voltak indulóink a téli olimpiákon, de eddig síelőink még helyezetlenül végeztek.

Magyar Sí Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6893

Fax: (+36 1) 460-6894

WEB: www.skihungary.hu, http://www.sielok.hu

Férfi-női olimpiai sí versenyszámok és a versenyszabályok

Kezdetekben a táplálék lehető leggyorsabb és legbiztonságosabb elejtését, és ezzel nagyjából egy időben a másik ember lelövését célozta a golyós fegyverek használata. Miután a háziállatok elterjedésével az élelmiszerek beszerzése könnyebbé vált, a puskák és pisztolyok sajnos továbbra is fontos kellékei a gyilkos harcoknak, egyszersmind a sport világát is meghódították, persze békésebb úton. A sportlövészet tehát megmaradt különféle fegyverekkel, meghatározott célokra történő versengésnek. A versenyzők puskás, pisztolyos és vadászos szakágakban törekednek a célok minél pontosabb legyőzésére.

Nemzetközi múlt

Az íjászatot tartják a lövészet alapjának. Kezdetben élelemszerzésre használta az íjat az ember, majd az egymás közötti viszályok és konfliktusok háborús megoldására is alkalmasnak találta ezt a célzó fegyvert. A hadászat a puskapor feltalálásával forradalmian megváltozott. A XIV. századtól megjelentek a lőfegyverek, melyek kezdetleges formájukban nehézkesek voltak és sokkal inkább egy kisebbfajta ágyúhoz hasonlítottak. Az első lőegyletek is ekkor alakultak Innsbruckban, Nürnbergben, Zürichben. Ezek voltak a sportlövészet első központjai.

A további fejlődés kezelhetőbb, hatékonyabb fegyvereket eredményezett. A puskák, majd kézi lőfegyverek azonban sokáig még elöltöltős rendszerűek voltak. A következő lépcsőfokot a lőszer új, egybeépített formája jelentette. Egy hüvelyen belül a gyutacs, a lőpor és a lövedék a töltést és újratüzelést gyorsította fel. E folyamat részeként jött létre a zárszerkezet, az elsütő szerkezet és a tár használata. A fegyverek fejlesztésében nagy szerepet játszottak a ma is ismert nevű fejlesztők: Colt, Dreyse, Flobert, Henry, Mauser, Remington, Smith, Werndl, Wesson, Winchester. 1835-ben már forgótáras pisztollyal lőttek, 1845-ben megalkották az első kiskaliberű puskát, majd ezt tovább csökkentették 5–6 milliméterre.

A háborús idők mellett a lövészet sportági vonala is erősödött, hiszen a lövészeknek tudásuk tökéletesítéséhez gyakorlásra volt szükségük. Európában a németek, angolok, franciák, és a hollandok is élen jártak a sportlövészetben, de hazánkban is egyre többen hódoltak e férfias sportágnak. A tengeren túl az Egyesült Államokban és Japánban is nőtt a népszerűsége.

A XIX. század végére létrejöttek az első nemzeti lövészszövetségek. 1861-ben Ausztriában és Németországban, 1871-ben az Egyesült Államokban és Magyarországon. Az angliai Old Hats Clubban ekkor indult be a futócél-lövés. Az élő galambok helyett feltalálták a mechanikusan kilőtt agyaggalambra lövést. A fejlesztésben a német Preuss járt élen. Ő alkotta meg az aszfaltból készült, korong alakú „galambot”.

A sportlövészet elterjedését bizonyította, hogy az 1900-as évek elején Svájcban már kb. 4000, Angliában 2000 lövészklub működött. A lövészek nemzetközi versengése a francia Monod és a holland Van der Berg nevéhez fűződik. Ők próbálkoztak először világbajnokságot szervezni.

A lövészet 1896-ban, az első újkori olimpián három versenyszámmal szerepelt a programban. Ezt követően 1904 és 1928 kivételével állandóan műsoron van. Ugyan 1932-ben csak egy-egy számban versenyeztek a lövészek, 2004-ben Athénben 17, míg Pekingben 15 számban indulhattak a legjobb sportlövők.

Az olimpia mellett az először 1897-ben, Lyonban megrendezett nemzetközi verseny érdemel említést, ahol egy fegyvernemben, öt számban avattak bajnokot. Az esemény további érdekessége, hogy a többek között magyar részvétellel 1907-ben megalakult Lövész Világszövetség (Union Internationale de Tir, UIT) visszamenőleg azt az első világbajnokságnak minősítette. Az UIT mellett 1921-ben a sörétes versenyszámokra létrejött a Vadászpuskások Nemzetközi Sportlövő Szövetsége (Federation Internationale de Tir aux Armes Sportives de Chasse, FITASC). 1967 óta ez a szövetség koordinálja a lövészet profi vonalát. Az UIT 1931-ig évente, majd kétévente rendezett világbajnokságot. 1954-től négyévente, az olimpiák közti páros évben van világbajnokság. A „nagy” világbajnokságok mellett a FITASC évente rendezett különböző versenyszámokban világbajnokságot. 1929-ben, szintén a FITASC először trap-, majd élőgalamb- és skeet-lövészetben szervezett Európa-bajnokságot, azonban a világszövetség csak 1955-től indította be az Európa-bajnokságok versenyeit, melyeket a versenyszámok sokasága miatt évente akár többször is megrendeztek, számos alkalommal Magyarországon (1934, 1961, 1981, 1984, 1986, 1992).

A nemzetközi erőviszonyokat tekintve az első világháború előtt a svájciak vezettek, majd felzárkóztak a svédek, finnek és az amerikaiak. A második világháború után megjelentek a Szovjetunió sportolói és valósággal átvették a hatalmat a lövészetben is.

A nők először 1955-ben az Európa-bajnokságon, majd 1958-ban a világbajnokságon lőhettek. Az olimpiák esetében 1968-ban, Mexikóban versenyezhettek először a „gyengébbik” nem képviselői, de sokáig csak a férfiak versenyében indulhattak. A nemzetközi szövetség 1984-ben írt ki először női olimpiai versenyt, ám voltak olyan számok, melyek továbbra is koedukáltak maradtak egészen 1996-ig, amikor végleg szétvált a férfi és női szakág.

Az utóbbi évek versenyei kiegyensúlyozott vetélkedést mutatnak, így az orosz, amerikai és német kiválóságok mellett feltűnik egy-egy magyar kitűnőség, jelezve, hogy Magyarországon is komoly munka folyik a sportlövészetben.

A legutóbbi olimpiákon Kína, Oroszország, USA és Németország versenyzői voltak a legeredményesebbek. Legtöbb olimpiai elsőséget (öt-öt) két amerikai versenyző, Carl Osburn és Willis A. Lee mondhat magáénak.

Hazai múlt

Az európaihoz hasonlóan a magyar sportlövészet is több száz éves múltra tekint vissza. Késmárkon alakult meg az első lövészegylet 1510-ben. Ezután további egyletek alakultak Lőcsén, Sopronban. A török hódoltság után Budán jött létre klub, később Pesten is. A XIX. század elején a magyar egyletek száma rohamosan növekedett, azonban a szabadságharc leverése az addig kiválóan működő, szinte a közélet színtereivé vált klubok végét is jelentette. 1857-ben Pesten új lőtér nyílt a Lövölde téren. Budán 1860-ban indult újra a lövészet és 1861-ben már versenyt is rendeztek. Vidéken is újraéledt a sportlövészet. Klubok alakultak Baján, Egerben, Miskolcon, Debrecenben. 1871-ben a működő egyesületek képviselői megállapodtak egy nemzeti egylet alapszabályában és megalakították az Országos Nemzeti Lövész Egyletet. Ezt követően ugyan a klubok száma tovább növekedett, a lövészet valódi virágzása az 1900-as évek elején kezdődött el. Egy elszánt nemes, gróf Szemere Miklós saját pestszentlőrinci birtokán lőteret építtetett és gyakorlási lehetőséget biztosított a lövészet iránt érdeklődő fiatalok számára. Ebben az időben a fiatalok katonás nevelése került előtérbe, melyhez kiválóan illeszkedett a lövészet. Ez tovább növelte a sportág népszerűségét. Legjobb lövészeink 1908-ban vettek részt először világbajnokságon, s az első magyar bajnokságot is csak 1911-ben rendezték meg, mégis 1912-ben már magyar olimpiai bajnokot ünnepelt a magyar sportszerető közönség. Prokopp Sándor Stockholmban nyert aranyérmet. A világháborúk idején tovább gyarapodott a lövészek száma, azonban a tevékenység sokkal inkább katonai formát öltött és az addigi „mindenki sportja” jelleg erősen háttérbe szorult. Civilek szinte be sem juthattak a lőterekre, kivéve csak a kiemelkedő tehetségeket. A változások ellenére 1924-ben újabb magyar siker született az olimpián. Halasy Gyula trap-lövészetben győzött. A háborút követően újjászerveződött a sportág. Újabb egyesületek alakultak és újabb tagok kezdtek lövészettel foglalkozni. 1947-ben a Marcibányi téri lőtéren ismét országos bajnokságot rendeztek. 1949-ben már évi 75 versenyen mérték össze tudásukat a sportlövők. A bevezetett Munkára Harcra Kész (MHK) mozgalom további lökést adott a sportág népszerűségének. Az üzemi lövészbajnokságokon 1950-ben 75 000 fő indult, közülük 8000 nő. Az 1950-es évektől a Honvéd és a Dózsa szakosztályai voltak a legmeghatározóbbak a magyar mezőnyben. A korszerű fegyverek minőségi felkészülést biztosítottak, így tovább gyarapodott a hazai dicsőségtábla. Takács Károly két olimpián sem talált legyőzőre. Az ’56-os események után két év csendes időszak következett. A lőterek többségét bezárták, sportolóink felkészülése lehetetlenné vált. 1959-ben a Magyar Honvédelmi Sportszövetség (MHS), majd később annak utódja, a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) vette át a Magyar Sportlövő Szövetség irányítását. 1964-ben ismét magyar aranyérem született Hammerl László jóvoltából. Később ő lett a sportág szövetségi kapitánya, jelenleg a Magyar Sportlövők Szövetsége alelnöke.

1980-ban, Moszkvában Varga Károly kisöbű szabadpuskában szerzett újabb aranyat a magyar sportnak, majd ezt követően hosszú szünet következett. 2004-ben Igaly Diána skeetben lett olimpiai bajnok.

Sportlövészetben tehát elég jól állunk az olimpiai érmek tekintetében, versenyzőink eddig hét aranyérmet, három ezüstérmet és hét bronzérmet céloztak össze az ötkarikás játékokon.

1989 a sport számára is rendszerváltást hozott. Az MHSZ klubok megszűntek vagy átalakultak, a sportág támogatási rendszere, más sportágakéhoz hasonlóan teljesen megváltozott, így sok egyesület léte került veszélybe. Sajnos ez a folyamat ma is megfigyelhető, bár az elért vb- és EB-érmek a sportág életképességét igazolják.

Versenyszabályok

Különböző fegyvernemeknél különböző szabályok vannak. Rendeznek egyéni és csapatversenyeket (3 fő) puskás, pisztolyos, és vadászfegyveres (sörétes, golyós) ágakban.

A puskások a selejtezők során egy 10 körből álló lőtáblára lőnek. Ha a lövedék nyomán keletkezett lyuk széle érinti a vonalat, a magasabb értékű kör számít. A döntőkben nyolc versenyző vesz részt, akik a bíró jelére tüzelnek – ekkor a 10-est tovább osztják tizedesekkel, így a klasszikus telitalálat már nem 10-et, hanem 10,9-et ér. A selejtező és a döntő eredményének összeadásából alakul ki a végeredmény. Azonos eredmény esetén „hirtelen halált” alkalmaznak, azaz egyenlő eredményt elérő versenyzők újra tüzelnek, és az győz, aki a magasabb értéket éri el.

A pisztolylövőknél szintén egy 10-es skálájú, kör alakú célra tartanak a versenyzők, a gyorstüzelőknél valamelyest nagyobb a tábla, és csak az öt legértékesebb kör számít. Míg a puskásoknál különböző testhelyzetek vannak, a pisztolylövők csak állnak, és egy kézzel kell tartaniuk a fegyvert, a másikkal nem segíthetnek. Ez utóbbi szám abban is kivétel, hogy itt hatan lőnek a fináléban, mindegyik más számban nyolcan.

A mozgó célpontra tüzelő trap- és skeet-lövészek többlövetű puskákkal (vadászpuskákkal) igyekeznek megsemmisíteni a korongokat, különböző lőállásokból. Meghatározott sorrendben kell egy félkörív mentén haladni, és a korongok is különböző röppályán érkeznek jobbról, balról, majd egyszerre kettő egymással ellentétes irányból. Ezeket a lövő jelére indítják – azaz nem a bíró vezényel –, a találatot akkor kell megítélni, ha szemmel láthatóan legalább egy darab leesik a korongból. A közvetítések izgalmasabbá tétele végett a skeeteseknél az eltalált korongokból lilás por száll fel, így mindenki láthatja, ha sikerült eltalálni a célt. A versenyzők minden fegyvernemben más öltözéket viselnek, melyek esetén a szabályok szigorúan előírják azok anyagát, szabását és felépítettségét.

A versenyszámokat különböző lőtávolságban, különböző lőtereken rendezik. 10 méterről állva lőnek a légpuska, légpisztoly és futócél számokban. 25 méteresek a gyorstüzelő, a standard, sport- és a nagyöblű pisztoly számok. Szintén állva, 50 méterről lőnek a futóvadlövők (egyedi lőtér), a kisöbű szabadpuskás, sportpuskás, szabadpisztolyos versenyzők. A puskások állva, térdelve és fekve, míg a pisztolyosok csak állva lőnek. 300 méterről tüzelnek a nagyöbű szabadpuska és standard puska versenyzői, három testhelyzetből. A trap és dupla trap lövők egyedi lőtéren, 5 állásból állva lőnek, míg a skeet lövők szintén egyedi lőtéren lőhetnek.

Hivatalos olimpiai versenyszámok

Férfiak

Puska, fekvő 60 lövés (50 m).

Puska összetett 3 × 40 lövés (fekvő, álló, térdelő, 50 m).

Légpuska 60 lövés (10 m).

Sportpisztoly 60 lövés (50 m).

Gyorstüzelő pisztoly 60 lövés (25 m).

Légpisztoly 60 lövés (10 m).

Trap 125 korong.

Dupla trap 150 korong.

Skeet 125 korong.

Nők

Puska összetett 3 × 20 lövés (fekvő, álló, térdelő, 50 m).

Légpuska 40 lövés (10 m).

Sportpisztoly 30 + 30 lövés (25 m).

Légpisztoly 40 lövés (10 m).

Trap75 korong.

Skeet 75 korong.

Magyar Sportlövők Szövetsége

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460 6895

Fax: (+36 1) 460 6896

E-mail: <hmpa@pentathlon.hu>

WEB: http://www.hunshooting.hu

Herkules volt a világ legerősebb embere az ókori görögöknél, napjainkban azonban a súlyemelők versengenek ezért a címért. A súlyemelés azonban nem csak erősport. Technikája egészen speciális, ezért nehéz is. Más sportágnál többnyire csak a saját testsúlyával kell számolni a versenyzőnek, és a technikai színvonalat is ehhez szükséges mérnie. A súlyemelő viszont a saját testtömegét gyakran kétszeresen is meghaladó súllyal dolgozik. Ez a túlzottnak is nevezhető fizikai követelmény komoly technikai igények elé állítja a versenyzőket.

Nemzetközi múlt

Erejük összemérése céljából régen is emelgettek súlyokat, nagyobb tömegű tárgyakat az emberek. A súlyemelés, mint erősítő, testedző tevékenység már az ókorban ismert volt, sportági kialakulása viszont csak az 1800-as évek végére tehető. Azt megelőzően az emberek csupán virtuskodásból, mutatványból emelgették a súlyokat, a vásári cirkuszok erőemelői a nép szórakoztatására fitogtatták erejüket. A sportág nagy valószínűséggel ezekből a bemutatókból, gyakorlásokból alakult ki. Pontosan nem tudjuk, mely ország sportolói indították el a versenyszerű súlyemelést, de az első világbajnokságon 1891-ben hat ország volt jelen. Így feltételezhető, hogy a részt vevő angolok, olaszok, belgák, bajorok már jóval korábban elkezdtek a súlyemeléssel foglalkozni. Bizonyítottan az első súlyemelő iskolát Wilhelm Türk nyitotta 1894-ben, Bécsben. A súlyemelés 1896-ban debütált az olimpiai játékokon, nem önálló sportágként, hanem az atlétikai verseny egykaros súlyemeléseként. A versenyre jellemzően még nem voltak súlycsoportok és a gyakorlatok kivitelezését sem határozták meg szabályok.

1905-ben megalakult a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség, International Weight-lifting Federation (IWF) néven 1972-től működik. Az 1920-as évek valódi fejlődést hoznak a sportág számára, és az antwerpeni játékokon már önálló sportágként, öt súlycsoportban versenyeztek a sportolók, 60–82,5 kilogrammig. Öt versenyszám összetett eredménye döntötte el a végső sorrendet: egykaros szakítás, egykaros lökés, kétkaros nyomás, szakítás és lökés.

A kezdetekben leginkább érettebb korú férfiakat vonzott a súlyemelés, mivel úgy tartották, hogy a megterhelő súlyok emelgetése káros lehet a fiatal szervezetre. Azonban a XX. század második felében már egyre több fiatal kötelezte el magát a súlyemelés iránt.

A Nemzetközi Súlyemelő Szövetség a világbajnokságot évente rendezi meg, 1975-től már junior és ifjúsági kategóriában is. 1973. január 1-jén jelentős változás történt a súlyemelés versenyszámait illetően, eltörölték a nyomás gyakorlatot, így az összetett verseny végeredményét a szakítás és lökés gyakorlat összeadott eredménye adja. A korszak további reformja volt a világversenyek fogásnemenkénti értékelése (kivéve az olimpiát, ahol csak összetettben hirdetnek győztest), valamint létrehozták a kontinentális bajnokságokat. 1976-ban a magyar sportdiplomácia sikere, hogy Dr. Aján Tamást az IWF főtitkárának választották, 2000-től pedig az elnöki posztot tölti be. Az IWF székhelye Budapest.

A súlyemelés nemzetközi erőviszonyait vizsgálva sokáig a Szovjetunió és Bulgária számított egyeduralkodónak. A Szovjetunió felbomlása után az utódállamok versenyzői szinte elözönlötték a világversenyeket, nehéz feladat elé állítva az ellenfeleket. Mára a mezőny sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Kiváló emelőket adott a sportágnak Románia, Lengyelország, Németország, Törökország, Irán, Görögország és természetesen Magyarország.

Olimpiai vonatkozásban a sportág legjobbjai a következő versenyzők voltak: Naim Süleymanoglu és HalüMutlu (Törökország), valamint Kakhi Kakhiashvili (Szovjetunió) és Pyrros Dimas (Görögország). Ők súlycsoportjukban fejenként három-három aranyérmet zsebeltek be az olimpiai versenyeken.

Hazai múlt

Az Országos Testnevelési Egyesület kétkaros súlyemelő versenyt rendezett 1896. május 14-én. Csak feltételezni lehet, hogy már az első világbajnokság előtt létezett Magyarországon súlyemelőélet. Részt vettünk az első londoni világbajnokságon, volt magyar résztvevő Athénban is.

Az első hazai bajnokságot 1932-ben rendezték meg, az olimpiai versenyhez hasonlóan öt súlycsoportban. Az összetett eredményt ekkor már csak három fogásnem részeredménye adta, az egykarú emeléseket beszüntették.

A magyar súlyemelést irányító szerv 1933-tól a Magyar Birkózó Szövetség volt, a súlyemelés alszövetségként működött. A sportág első nemzetközi szintű magyar eredményére 1942-ig kellett várni. Ambrózi Jenő nyomásban világrekordot ért el a 67,5 kilogrammosok súlycsoportjában. Az éppen éledező magyar súlyemelést a II. világháború erőteljesen visszavetette a fejlődésben. A sorozatos sikertelenségek okát egyes szakemberek a magyar embertípus hiányosságaiban vélték felismerni, azonban 1957 után néhány versenyző erre alaposan rácáfolt.

Veres Győző és Balogh István új edzésmódszerek alapján folytatta felkészülését. Növelték az edzések számát. A versenytechnikát elemeire bontva is fejlesztették, és ami ekkor még szokatlan felvetésnek számított, megreformálták táplálkozásukat is. Még ugyanabban az évben Balogh Európa-bajnoki ezüstöt szerzett. Veres Győző pedig 1960-ban az olimpián bronzérmes lett. 1964-ben Tóth Géza és Földi Imre is második helyen végzett, majd ezeket a sikereket további kitűnő eredmények követték, melyek valódi bizonyságai voltak az új szemléletnek. Az edzésmódszerek fejlődését a Szovjetunió és Bulgária szakembereinek segítsége jelentette. Földi Imre 1972-ben, Baczakó Péter 1980-ban olimpiai bajnokságot nyert. Említésre méltó Oláh Béla moszkvai teljesítménye is, hiszen súlycsoportjában az aranyérmessel azonos eredményt ért el, de nagyobb testsúlya miatt leszorult a dobogóról és végül a negyedik helyen végzett. Őket további tehetséges emelők követték. A magyar súlyemelés több mint 30 világbajnoki aranyéremmel büszkélkedhet és szinte számtalan Európa-bajnoki cím és érmes helyezések öregbítették a magyar súlyemelés hírnevét.

A szöuli olimpia ugyan további ezüstöket termett (Messzi István, Jacsó József), de szereplésünket és a sportág további hazai működését két pozitív doppingeredmény árnyékolta be. Barcelonában érem nélkül maradtunk és Atlantában is csak Feri Attila fért fel a dobogóra. A súlyemelősport mély hullámvölgybe került, amit a női szakág némiképp ellensúlyozni tudott Márkus Erzsébet és Krutzler Eszter olimpiai második helyezéseivel. Már kezdett újra magára találni a sportág, és akkor Athénban egy újabb botrány ismét szétzúzta reményeinket. A magyar női súlyemelésben, követve a nemzetközi tendenciát, és figyelembe véve a hazai erősödő igényeket a női szakág létrejöttére, 1987-ben megrendezték az első országos bajnokságot. Egyetlen súlycsoportban hirdettek bajnokot. Jelenleg a férfiak helyszínével megegyezően a nemzetközi szövetség és az európai szövetség évente rendez EB-t és világbajnokságot. A magyar női súlyemelés ma Európa egyik legeredményesebb szakága. Világbajnoki és Európa-bajnoki címek igazolják eredményességét. Legkiemelkedőbb versenyzőink többek között: Takács Mária, Takács Erika, Földi Csilla, Márkus Erzsébet, Likerecz Gyöngyi, Krutzler Eszter, Koós Veronika.

Súlyemelőink az eddigi olimpiai játékokon két aranyérmes, kilenc ezüstérmes és szintén kilenc bronzérmes teljesítménnyel rukkoltak elő.

Versenyszabályok

A súlyemelő olimpiai versenyek sajátossága, hogy csak összetettben hirdetnek győztest, míg a világ-, és kontinensbajnokságok során fogásnemenként is. Ahhoz, hogy a versenyzőnek értékelhető eredménye legyen, legalább egy-egy érvényes gyakorlattal kell rendelkeznie szakításban és lökésben is. Az évtizedek során a legtöbb változást a súlycsoportok sokasága tette lehetővé. A világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon ugyan nem lehet csak egy fogásnemre nevezni, de ha a versenyző valamelyik fogásnemet érvényes gyakorlat nélkül fejezi be, még lehet értékelhető eredménye a másik fogásnemben. A versenyeken az emelők egy dobogón, a zsűri és külön három versenybíró előtt teljesítik a fogásnemenkénti három kísérletet. A sikeres gyakorlathoz három, de legalább két fehér lámpának kell világítania. A végrehajtási terület 4 × 4 méteres. A versenyzőket szólítják. A szólítástól számított két percen belül meg kell kezdeni a gyakorlatot. A súlyokat a rendezők, a versenybíróság és a versenybíróság elnöke előtt leméréssel hitelesítik.

A versenyen a legkisebb emelés 2,5 kg lehet. Azonos eredmény esetén a könnyebb testsúlyú versenyző nyer, amennyiben a testsúlyuk is azonos, úgy a holtversenyt okozó eredményt hamarabb emelő versenyző ér el jobb helyezést.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (súlycsoportok)

Súlycsoportok férfiaknál (kg):

56, 62, 69, 77, 85, 94, 105, +105.

Súlycsoportok nőknél (kg):

48, 53, 58, 63, 69, 75, +75.

Magyar Súlyemelő Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 769 0180

Fax: (+36 1) 460 6838

E-mail: <titkarsag@mssz.hu>

WEB: www.mssz.hu

Olyan téli sporteszközök tartoznak ide, amelyek egy vagy több acéltalpon csúsznak, egy erre a célra kiépített mesterséges jéggel borított kanyargós betonkatlanban. A versenyzők vagy ülve (bob) vagy fekve (háton – szánkó; hason – szkeleton) kormányozzák ezeket a rendkívül nagy sebességre képes szerkezeteket.

Nemzetközi múlt

Az első igazi szánkóversenyt 1883-ban rendezték a svájci Davosban, ahol a szállodák közötti négy kilométeres viadalt egy ausztrál diák, Georg Robertson nyerte meg, hajszállal megelőzve az egyik helyi postást, Peter Minscht. 1913-ban, Drezdában megalakult a Nemzetközi Szánkósport Szövetség, amelyet három ország, Németország, Ausztria és Svájc keltett életre.

Az egy évvel később rendezett első Európa-bajnokság a csehek diadalát hozta: egyesben Rudolf Kauschka, párosban pedig a Karl Lobel, Erwin Posselt kettős győzött. 1935-ben a nemzetközi szánkó- és bob szövetség egyesült. 1954-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság athéni kongresszusa úgy döntött, a szánkót is felveszi az olimpia műsorára, ám erre tíz évet még kellett várni. Közben 1955-ben, Oslóban már világbajnokságot rendeztek. Érdekesség, hogy ez az egyetlen téli sportág, ahol figyelembe veszik az ezredmásodperceket is.

A sportág leginkább Németországban és Olaszországban hódít, nem véletlen, hogy 1980 óta csupán kétszer fordult elő, hogy nem e nemzetek versenyzői kapták az aranyérmet.1980-ban az orosz Vera Szosulija, 1992-ben pedig az osztrák Doris Neuner tudott meglepetést szerezni, egyaránt a hölgyek között.

A sportág nagy egyénisége a háromszoros bajnok és kétszeres ezüstérmes George Hackl, aki az első olyan sportoló az olimpiák történetében, aki zsinórban öt játékon is dobogón tudott végezni.

A Nemzetközi Bob- és Szánkószövetség honlapcíme: http://hungarian.ruvr.ru/tag_3304257

A szánkósportnak nincs hivatalos hazai szövetsége.

A szkander olyan sportág, amelyet férfiak és nők már 10 éves kortól űzhetnek. A szkander verseny- és szabadidősportként egyaránt űzhető.

Nemzetközi múlt

A szkander az Amerikai Egyesült Államokban kezdett fellendülni, ahol a mai napig nagyon népszerű sportág. Számtalan nagy nemzetközi versenyeket rendeznek. Kiváló szkander szaklapjuk van, a The Bunder, amely részletesen ad tájékoztatást a versenyekről, újításokról, szabályokról, illetve szakmai kérdésekről. A sportág Európában is igen népszerű, külön szervezete van. A legtöbb világ- és Európa-bajnok kontinensünkről került ki. A sikeres országok: Bulgária, Grúzia, Oroszország és Ukrajna.

Hazai múlt

Magyarországon több mint húsz éve szervezetten működik a szkander sportág, az elsők között Európában. Szász György szenior és masters kategóriában négyszeres világbajnok és nyolcszoros Európa-bajnok A magyar szakmai vezetés azon dolgozik, hogy e sportágat minél szélesebb körben megismertesse, versenyeket, bemutatókat szervez, továbbá beszámolókat és előadásokat is tart. A Magyar Szkander Szövetség (továbbiakban MSZSZ) több nagyszabású versenyt rendez, olyanokat, mint a Magyar Felnőtt Bajnokság, Magyar Kupa, Budapest Bajnokság, Főiskolai- és Egyetemi Bajnokság. Vidéken (Debrecen, Győr) városokban is rendez helyversenyeket, ezen kívül pénzdíjas versenyeket szervez (pl. Toldi verseny Visegrádon).

A Magyar Köztársaság területén a szkander sportág felügyeletére, irányítására, szabályainak megalkotására, azok módosítására a MSZSZ elnöksége jogosult a Szövetség alapszabálya értelmében, az abban foglaltak szerint.

A MSZSZ versenyszabályai a World Armwrestrling Association (WAA), a Szkander Világszövetség versenyszabályai alapján készültek.

Versenyszabályok

A versenyek felosztása

A versenyeket jellegük, fajtáik és rendszerük szerint csoportosítjuk.

Jellegük szerint lehetnek:

Egyéni versenyen egyes súlycsoportokon belül folyik a küzdelem egyenes vagy két veseséggel való kieséses rendszerben.

Csapatverseny (csapatmérkőzés) esetében 1–1 sportklub vagy iskola, esetleg szakma vagy terület versenyzőiből alakított csapatok mérkőznek. Az ellenfelek versenyzői a mindenkori versenykiírásban, vagy megállapodásban meghatározott kor- és súlycsoportokban mérkőznek egymással. Az egyéni győzelem 1 pontot, a vereség 0 pontot jelent a csapat javára. Amelyik csapatnak jobb a győzelmi aránya az nyer.

Egyéni-csapatversenyeken az egyes súlycsoportokon belül az egyes versenyzők között folyik a küzdelem. A súlycsoportokon belül kialakult egyéni sorrend alapján kell megállapítani a csapat eredményét.

A versenykiírás szabályozza, hogy a csapatversenyben versenyzők egyéni helyezéseikért mennyi pontot kapnak (pl. I. hely 5, II. hely 3, III. hely 1 pont stb.). Az azonos SE vagy iskolához tartozó versenyzők pontszámait összesítik, és az adja meg a csapat helyezését.

Fajtáik szerint lehetnek a versenyek:

Rendszerük szerint lehetnek:

A színhely előkészítése

A rendező szerv tartozik a szabályokban meghatározott előírások figyelembe vételével a versenyt előkészíteni.

Az asztalt úgy kell elhelyezni, hogy a küzdelmek a nézőtérről jól láthatók legyenek.

A szkander asztal

A verseny csak a MSZSZ által előírt méretű és kivitelű asztal használható.

Az asztal méretei:

Az asztal lapja és a párnák minden nemű sérülés megakadályozására műbőrrel vannak bevonva. A párnák a borítás alatt kellően rugalmasak legyenek. A szkanderasztal házilag is elkészíthető.

A verseny lebonyolítása

Korcsoportok

Mind a férfiak, mind a nők esetében:

Az életkort, hitelt érdemlően igazolni kell a nevezéskor. Az életkor határa a születési év, hó, nap. A nevezési lapon a versenyző nyilatkozni tartozik, hogy a mérkőzés megkezdése előtt 6 órán belül szeszes italt nem fogyasztott.

Súlycsoportok

Férfi súlycsoportok:

Abszolút kategóriában a versenyen részt vevő bármelyik versenyző indulhat.

Versenyt lehet rendezni még a következő súlycsoportok szerint is:

Nők és balkezesek részére a mindenkori versenykiírás szerint megadott súlycsoportokban kell a mérkőzéseket megrendezni.

Női súlycsoportok

A súlymérés a tiszta testtömegre vonatkozik.

A mérkőzés szabályai

A versenyzők kötelességei

Szabálytalanságok

A bíráskodás

Egy szkanderverseny igazi show-műsor. Az egyes versenyszámok között görlök, pomponosok, különböző táncosok, artisták és zenekarok kavalkádja működik közre, melyek a megfelelő hangulatot biztosítják a versenyek idejére.

Magyar Szkander Szövetség (Hungarian Armwrestling Federation)

Telefon: (+36 30) 641 5452, (+36 30) 2053871

E-mail: <armwrestling_hun@yahoo.com>, <info@magyarszanderszovetseg.hu>

Web: http://www.magyarszkander.hu/index.php?action=oldal&id=1

A szörfözésről a ma emberének leginkább egy fiatalos, lezser, bohém életstílus jut eszébe.

A szörfdeszka és vitorla keresztezéséből született a „windsurfing”, más néven „sailboarding”. Ez az ötlet a nyolcvanas években vált igazán életképessé, amikor megjelentek a rövidebb, sokkal jobban kezelhető felszerelések. Ettől kezdve lett igazán népszerű világszerte, ma már több mint 15 millióan hódolnak e szenvedélynek. A szörfözés „tudománya” nem más, mint a ráhangolódás képessége a szélre és a hullámokra.

A szörf építésétől függően 2–4-es erősségű szélben a szörf sebessége ugrásszerűen megnő, így a deszka nagy része (cca. 90%) kiemelkedik a vízből, alatta pedig turbulens áramlás jön létre, mely csökkenti a deszkára ható ellenállást. A vitorlát könnyebb tartani, miközben a sebesség tovább növekszik.

A szörföt ekkor már – a vitorla helyett – a deszkát döntve, a lábával irányítja a szörföző, és ha még a trapézt is beakasztja, és lábát a papucsba dugja, szinte súlytalanul száguld a víz felett. Szakemberek szerint, aki ezt átéli, fanatikus szörfössé válik.

Nemzetközi múlt

A szörfözés valódi története ezer évvel ezelőttre tehető, bár egyes állítások szerint a csendes-óceáni szigetvilág őslakosai már jóval időszámításunk előtt deszkákkal közlekedtek a tengeren, a sportág őshazájának azonban Hawaiit tartják. A szörfözés mintegy kiváltságként a társadalmi hierarchiát is tükrözte. Tradicionálisan a királyok és a társadalmi ranglétra tetején állók voltak a legügyesebb hullámlovasok. Írásos emlékként James Cook kapitány beosztott főhadnagya, Jack-son Crane jegyezte le először a bennszülöttek különös időtöltését a tengerben. A hawaii kultúrát azonban hamar lerombolta a civilizáció. A szörfözés, bár kissé háttérbe szorult, mégis elindult világhódító útjára. Az 1900-as évek elején a híres írót, Jack Londont is ámulatba ejtette a hawaii emberek ügyessége, és maga is megpróbálkozott a sportággal. Később segítségével az addig ismert két legügyesebb szörfös, George Freeth és Duke Kahanamoku több bemutatót is tartott Kaliforniában, de az igazi sikert a filmvilág hozta el a szörfözés számára. Az ötvenes években még csak Ausztrália, Hawaii és Kalifornia fiataljait foglalkoztatta a hullámok szelídítése, majd bemutattak két sikeres filmet, melyekben a szörfözés is szerepet kapott, és az üzlet hirtelen beindult. Egyre többen akartak már az addig csak furcsának titulált térdgatyás srácokra hasonlítani. Hamarosan a média is felismerte a lehetőséget, s így kialakult a szörfözés új kultúrája. Deszkagyártók, ruhakészítők, divatszakemberek láttak jó táptalajt a pénzüknek. A szörf hamarosan már nemcsak sportág, hanem sokkal inkább divat és életforma lett. Egy egész szubkultúra és nagy üzlet nőtte ki magát a „semmiből”.

Az első profi sportszert egy 32 éves repülőmérnök, Jim Drake készítette el. A kardáncsuklóval rögzített árbocú, bummal (fordítóív) és swerttel (a deszka alján lévő uszony) ellátott szörföt 1967. május 21-én a kaliforniai Jamaica Bay vizén próbálta ki. A következő tíz évben a szörfözés egyre népszerűbb lett, igazi versenysporttá vált, és kialakultak különböző versenyosztályok is. Az egyes gyártók igyekeztek saját terméküket hivatalos versenyszörffé nyilvánítani, így a szigorú előírások némiképp visszavetették a versenyszörfök fejlődését, formájuk ezért az elmúlt években csak kissé változott.

A hetvenes évek a funboard megjelenését hozták. Ez egy olyan szörftípust jelent, amely az erősszeles szörfözés közben a szörföst szinte a víz tetején tartja. A szörfdeszkára erősített pánt a papucs. Ez az ugratásokat, a szabadabb stílust tette lehetővé, valamint a trapéz, amely könnyebb tartást ad, így a sportoló a nagy szélben is könnyedén tartja és irányítja a szörföt, különösebb erőlködés nélkül.

Az 1983-as világkupa versenysorozaton a hagyományos háromszögpályán zajló versenyek mellett, hullámlovaglásban és szlalomban is összemérhették tudásukat a versenyzők. Így az addigi szörf versenysportág mellett egy siklásra alapozott látványos, új sportág is kialakult.

A windsurf 1984 óta olimpiai szám. Ezeken a versenyeken minden alkalommal nyílt volt a küzdelem, hiszen mindig más sportoló szerezte meg az olimpiai elsőséget. Athénban férfiaknál az izraeli Gal Fridman, míg a nőknél a francia Faustine Merret diadalmaskodott.

Hazai múlt

Magyarországon kezdetben a régebbi típusú szörfök domináltak (Windglider, Mistral Competition, Hifly 333 és 111 stb.), de hamarosan egyre több funboard került hazai szörfözők tulajdonába és egyre többen ismerkedtek meg a siklás és a gyors manőverek nyújtotta élménnyel. A siklás és a siklásra alkalmas szörfök minőségi változást hoztak a sportágban.

Jelentős magyar sporteredmény eddig nem volt ebben a sportágban. Magyar versenyzők is szerepeltek a pekingi olimpiai játékokon (Detre Dia és Gádorfalvi Áron).

Versenyszabályok

1980-ban, az International Yacht Racing Union ajánlására, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) döntése alapján a szörfözés bemutatkozhatott a Los Angeles-i nyári olimpián, mint a vitorlázás 7. hajóosztálya. 1996 óta használják a Mistral One Designt, ezt a kecses hajótípust, amelynek egyik hátránya, hogy sokat kell pumpálni a jobb előrehaladás végett, a másik pedig, hogy a könnyebb, 70 kg alatti versenyzőknek kedvez. Az atlantai (1996), a sydneyi (2000) és az athéni (2004) olimpián is ez a hajóosztály szerepelt, de az utóbbi években már erős lobbizás folyt a Formula hajókat gyártók részéről a változtatásért.

A Formula nagyobb deszkájával és vitorlájával kisebb szélben is lehet siklani, és ezzel a súlyosabb versenyzők is eredményesen versenyezhetnek. Ezt a hajótípust folyamatosan fejlesztették, míg a Mistral csak vegetált. A Nemzetközi Vitorlás Szövetség (ISAF) a változtatás mellett döntött. A látványosság és a verseny jobb eladhatósága lett az új irányelv. Az új hajótípusra kiírt pályázat- és ötletbörze eredményeként a Neil Pryde RS: X hajóosztály lett a befutó, így ez szerepelt Pekingben, 2008-ban.

A szörf legalapvetőbb része a deszka (board). Mérete általában 2,5–5 méterig terjed. A megfelelő deszka kiválasztását meghatározza a tudás, testméret, szörfözési stílus és nem utolsósorban az egyén anyagi háttere. Megkülönböztetünk swertes és swert nélküli szörföket. A swert szerepe a stabilitás növelése. A kezdők általában ilyet használnak, valamint a régi típusú deszkák is mind ilyenek voltak. A mai korszerű típusok alja teljesen lapos és az oldalra történő sodródást a két szélén kialakított erős él akadályozza meg. Hasonló a szkeg szerepe. Ez nem mozgatható és minden deszkán hátul alul található. Szintén a deszka tartozékai a papucsok, kétszer kettő. Ezek mindkét oldalon hátul helyezkednek el. Tartozék még az árboc, a bum (fordítóív) és a vitorla, melynek mérete 3 m²-től akár 12–15 m²-ig terjedhet.

Hivatalos olimpiai versenyszám

RS: X (férfiak–nők)

Magyar Szörf Szövetség (Hungarian Windsurfing Association)

1118 Budapest Budaörsi út 64.

Tel/Fax: (+36 1) 788 79 25

Mobil: (+36 30) 9 217 168

E-mail: <husurf@windsurfing.hu>

WEB: www.windsurfing.hu/association

A tájfutás olyan sportág, amelyben a versenyzőnek térkép és tájoló segítségével előírt sorrendben kell a térképen jelölt ellenőrző pontokat érintenie.

Versenyfeladat: a kijelölt pályán a legrövidebb idő alatt végigfutni. A versenyző az ellenőrző pontok között maga választja meg az útvonalat.

Korábban a tájfutás tájékozódási futás néven volt ismeretes. A szakemberek között az egységes elnevezés még a mai nap is némi vitára ad okot.

Ez a sportág a természet változó körülményei között mozgást, tiszta levegőt és napfényt biztosít felnőttnek, gyermeknek egyaránt. Aki alapfokon űzi e sportágat, az is a legteljesebb mértékben élvezi a természet erőinek hatását. A tájfutás alkalmas szabadidős sportolásra is, amelyet a család valamennyi tagja, akár egyszerre is művelhet, s ennek ma különös jelentősége van. Továbbá a versenysport számára is kitűnő lehetőség, amelyhez alapos kondicionális képességekre, valamint jó elméleti felkészültségre van szükség. Mindkét területe a tájfutásnak az egészséges életmód kialakításának fontos eszköze lehet.

Ez a sportág is megküzdött a maga létéért. Sokan ellenezték (pl. a természetvédők) a tájfutást, mert nem akarták, hogy az erdő sportpálya legyen. Szerencsére ezek az aggályoskodók is elismerték, hogy e sportágnak semmiféle káros hatása nincs a természetre. Évtizedek óta igen közkedvelt sportággá nőtte ki magát a tájfutás, nagy tömegeket vonz bűvkörébe, kialakult versenyrendszere van és nemzetközileg is jelentős eredményeket értek el a magyar versenyzők.

Nemzetközi múlt

Ismereteink alapján a tájékozódási futás (most szándékosan nevezzük így) a skandináv államokban alakult ki a múlt század vége felé. A katonatisztek kiképzésének egyik részét képezte a terepen való mozgás térkép és iránytű segítségével. Részükre versenyeket is rendeztek, amelyek nagyban hasonlóak voltak a járőrversenyekhez, formájukat tekintve azonban nyugodtan nevezhetjük a maihoz hasonló tájékozódási versenynek.

Az első tájékozódási versenyről írásos emlékek is fennmaradtak, amelyet 1897. május 13-án rendeztek Norvégiában, Bergen mellett. A versenyek jól szolgálták a kiképzést és egyre gyakrabban hallattak magukról. Nem sokkal később 1898-ban már Oslo, majd több város volt a színhelye azoknak a tájékozódási futóversenyeknek, ahol a katonatisztek mellett civilek is bekapcsolódtak. Svédország is meghódította a civileket, ahol 1910-ben országos bajnokságot rendeztek. 1936-ban alakult meg a Svéd Tájékozódási Futó Szövetség. Finnországban svéd közreműködéssel népszérűsödött a tájékozódási futás: 1923-ban 10 csapat részvételével versenyt rendeztek a polgári lakosok számára.

A tájékozódási versenyek résztvevői nagyrészt atléták, sífutók voltak, akik azt kiegészítő sportágként űzték. Az évek folyamán egyre népszerűbb lett e sportág, önálló versenyzőgárda kezdett kialakulni. A versenyzők speciálisan készültek a versenyekre, melyet 1925 után már a mai formához hasonlóan bonyolítottak le.

Az első hivatalos nemzetközi verseny 1938-ban Svédországban volt, ezt követően „húzódott le” a sportág Európa többi országaiba: Dániába, Svájcba.

A II. világháború után ismét az északi államokban kezdődik el leghamarabb a sportélet, hiszen ők rendelkeztek a legnagyobb hagyományokkal és őket érte a legkevésbé a háború. Szabályzatuk készen volt, versenyrendszerük néhány év alatt kialakult. 1955-től már éjszakai bajnokokat is képeztek. A tájékozódási futás az 1970-es években Európa, és a világ több országában ismertté vált.

Az eddigi eredmények, versenyek, térképek igazolják, hogy a svédek a tanítómesterek: mindenhol segítettek, versenyeztek, magyaráztak. A svéd tájékozódási futók nagy fölényét csak az érti meg igazán, aki az ötnapos versenyükön, az „O-ringen” részt vesz!

Hazai múlt

A Magyar Sportban Jávorka Péter tollából érdekes hír jelent meg, aki közölte, hogy 1893-ban Grázban kerékpárral rendeztek tájékozódási versenyeket. A gráziak leleményességükkel akarnak túltenni Európán, mert valami újat, katonai szempontból különösen érdekes dolgot találtak ki. „Egy új versenyről van szó, amelynek négy pontját a versenyzők nem ismerik... A versenyzőknek térkép alapján kell felkeresni az ellenőrző pontokat. Győztes az, aki legrövidebb időn belül és az indulási ponttól az ellenőrző állomások érintésével ér a célig.” A hír meglepő volt, a mai értelemben vett tájékozódási versenyekről tudósít.

A második hír valódiságát az a térkép is alátámasztja, amelyet Balogh Tamás talált egy régiségüzletben. A térképen ellenőrzőpontok vannak bejelölve, feladatokkal és utasításokkal ellátva. A 30 km-es távot 14 akadállyal nehezítve lovon kellett megtenni. A dátum 1907. július 2. volt.

Amikor Berend Ottó 1933-ban kifejtette gondolatát: „…a turistaságnak is van értékmérője, versenyzési lehetősége”, talán nem is gondolta, hogy hazánkban új sportág elindítója lesz. A gondolat indítéka egészen más volt, a mai színvonalra mégis a „turista tájékozódási verseny” gondolata juttatta sportágunkat.

A magyar tájékozódási versenyek történetét 1934. március 22-től kezdték írni. Berend Ottó, Schffer Andor és Róbert Arthur a Duna Sport Club részére Budakeszi környékén háziversenyt rendezett, amelyen öt csapat indult. A versenyzők igyekeztek a feladatot minél gyorsabban végrehajtani. Ebből futóverseny lett, miközben a tájékozódási feladatokat is végrehajtották. A futás nem tartozott a turisták megszokott tevékenységéhez. Ezért olyan szabályzatot dolgoztak ki, amelyben meghatározták a feladat végrehajtásának idejét és a késést, sietést büntették. Ez a szabályozás 1957-ig volt érvényben, ami hátráltatta a sportág fejlődését, miközben északon már a mostani szabályok szerint versenyeztek.

1935-ben sok vita után megtartották az első terepgyakorlatot, Budakeszi – Hosszútöltés árok – Tóth György hegy – Erzsébet major – Kiskopasz – Hosszúhajtás – Budakeszi 16 km-es útvonalon. A kezdeményezést egyöntetűen hasznosnak tartották, ajánlották a további folytatást. Hatására a csapatok tovább szaporodtak.

A második világháború éveiben a sportág honvédelmi jellegét domborították ki. A háború után politikai okokból nehezen indult a tájékozódási verseny, mivel korábban a leventéknek és katonatiszteknek is rendeztek versenyeket.

Az igazi fejlődést 1950-ben a Magyar Népköztársaság Csapatbajnokságának megrendezése hozta. 1952-ben rendezik az első egyéni bajnokságot, amelyet Thuróczy Lajos (Bp. Lokomotív) nyer meg. A fejlődést tovább segíti a Magyar Turista Szövetség által, 1957-ben létrehozott Országos Versenybírói Testület. Így született meg a „Természetjáró Tájékozódási Versenyek Szabályzata”, amelynek fontos pontja volt, hogy megszüntette a sietés és a késés büntetését.

A magyar válogatott 1957-ben szerepelt először nemzetközi versenyen, a III. Csehszlovák Turistatalálkozón. Még ebben az évben a magyarok nemzetközi versenyt rendeztek: az I. Balaton Kupa bajnokságot, amely rendszeressé vált.

1959-ben megismerkedhettünk Finnországban a tájékozódási futás éjszakai formájával.

1961 év fontos dátum a sportág történetében: megalakult a Nemzetközi Tájékozódási Futó Szövetség (IOF), amelynek Magyarország is alapító tagja volt. Az alakuló kongresszuson elhatározták az évenkénti Európa-bajnokságok rendezését, férfi–női egyéni és férfi–női váltószámokban.

Magyarországon is szaporodtak mind a hazai, mind a nemzetközi versenyek, amelyek jól szolgálták a sportág hazai fejlődését. Ezzel együtt a versenyszabályzat is korszerűsödött. A sportág igazi önállóságát az 1970-ben megalakult Tájékozódási Futó Szövetség jelentette.

A térkép

A tájfutáshoz speciális tájfutó térképet használnak. Általában 1:15 000-es vagy 1:10 000-es méretarányú részletes topográfiai térképek ezek, speciális nemzetközi jelkulccsal. A verseny során erre a térképre nyomtatják a pályát is, illetve a felkeresendő ellenőrző pontok számát.

A versenyző szempontjából a részletes és olvasható térkép megbízható segédeszköz az útvonalválasztáshoz, képessé teszi őt a tájékozódási ügyességének és futóképességének megfelelően kiválasztott útvonal folyamatos követésére. A helyes útvonalválasztás értelmét veszti, ha a térkép nem hű képe a terepnek, ha pontatlan, elavult vagy rosszul olvasható.

Bármi, ami a haladást akadályozza, alapvető információ: sziklák, víz, sűrű bozót. Az ösvények és utak hálózata megmutatja, mely irányokban könnyebb a haladás és a tájékozódás. A futhatóság részletes osztályozása elősegíti a versenyző helyes döntését. A tájfutás elsősorban térképolvasással történő tájékozódás. Ezért szükséges a pontos térkép a jó és hatékony útvonalválasztáshoz. Egyetlen versenyzőnek sem származhat előnye vagy hátránya a térképhibákból.

A legjobb magyar tájfutók eredményei

Az eddigi források alapján magyar bajnokságot 1950-től rendeznek. A férfiak eredményeiről a történeti részben már szóltunk.

A nők részére 1962-ben rendezték meg az első országos bajnokságot, amelyet a Bp. Pedagógus csapata nyert meg. A következő évben 1963-ban az első egyéni országos bajnok Győri Edit a Bp. Pedagógus versenyzője volt.

Eddigi legnagyobb tájfutó egyéniségünk Monspart Sarolta, aki szintén a Bp. Pedagógus színeiben versenyzett. 1964 és 1975 között tizenkétszer volt országos bajnok. Európa-bajnokságon is több alkalommal szerepelt, legnagyobb sikerét az 1972. évi IV. Világbajnokságon, Csehszlovákiában érte el, ahol első lett. Később nagy sikereket ért el Oláh Katalin, a kétszeres világbajnok hosszú távon (1991, 1995).

A férfi versenyzők közül ki kell emelni Skerletz Iván, Őrsi András Schőnviszky György, Hegedűs Zoltán és az egri Boros Zoltán nevét, aki háromszor nyert magyar bajnokságot, az 1972. évi világbajnokságon III. helyezett magyar csapatnak is tagja volt.

A színek szerepe a tájfutó térképen

A tájfutó térképen eltérő alapszínek segítik a jelölések és vonalak áttekinthetőségét.

Feketével vannak jelölve: Utak, ösvények; sziklaalakzatok; mesterséges tereptárgyak, épületek, kerítések; jelleghatár.

Fehérrel vannak jelölve: Jól futható erdők.

Barnával vannak jelölve: Szintvonalak; domborzati elemek: gödrök, buckák; letörések.

Zölddel vannak jelölve: A zöld szín erősségével érzékeltetik a jelölt terepen való haladás sebességét (minél sötétebb zölddel van jelölve a terület, annál nehezebben futható), jellegfák.

Kékkel vannak jelölve: Állóvizek, vízfolyások, vizesgödrök.

Sárgával vannak jelölve: Nyílt területek, rétek, tisztások, mezők. ligetesek.

A térkép a versenyző legfontosabb segítőtársa. Ha a versenyző jól ismeri a térképet, a rajtnál megállapíthatja a menetirányt (milyen útvonalon legcélszerűbb megközelíteni a pontot), a szintet és a futás tempóját.

A térkép megismerésére sok időt kell fordítani nemcsak az edzéseken, hanem otthon is. A lefutott térkép tanulmányozása, a pontok közötti átmenetek variálása, esetleg új pálya tervezése, átmenetek memorizálása, majd ellenőrzésképpen egy papírra való lerajzolása, mind-mind olyan feladat, amely a versenyeken kamatozik.

A térképek ma már minden igényt kielégítenek. Az új kiadású 1 : 15 000, vagy 1 : 10 000-es térképeken az 5 m-es szintvonalakat, a domborzatot plasztikusan, nagy pontossággal ábrázolják.

A „futhatóságot” gyorsan megállapíthatja a versenyző, mivel a térkép aprólékosan jelzi, hol van erdő, bozót, tarvágás, jelleghatár és sok más egyéb a pontos tájékozódáshoz szükséges adat. A jelkulcs a tájékozódás ábécéje.

A terepen található tárgyakat a térképen egyezményes jelekkel ábrázolják.

A jelek nagyságát, alakját az IOF által kiadott szabályzat rögzíti. Ennek használata a nemzetközi versenyeken kötelező minden tagország számára.

A térkép sok tereptárgyat (mesterséges és természetes) is feltüntet, amely a tájékozódás szempontjából fontos (források, ösvények, gödrök stb.). A térkép a domborzatot is pontosan ábrázolja. A térképen a terep tehát két részre bontható:

Összefoglalva: a tájékozódási térkép a terep bizonyos méretarányú kisebbítésével készített képe. A térkép legyen pontos, hogy a terep különböző méreteit kellő megbízhatósággal lehessen megállapítani, de ugyanakkor szemléltesse jól az ábrázolt terület jellegét: a terepen kiemelkedő tárgy a térképen élesen váljon ki a többi tárgy rajza közül, míg a valóságban összeolvadó elemeket rajzban is egymásba olvadónak kell feltüntetni.

A térképrajz tehát nem a terep képszerű, fényképszerű, hanem a terep jelképes ábrázolása, ahol az egyes tereptárgyak, terepjellemzők jelentőségüknek megfelelően feltűnő, vagy alig kivehető jelekkel vannak ábrázolva.

A tájoló

A tájoló segítségével a versenyző a térképen megadott tájékozódási feladatokat végrehajtja. A tájékozódási versenycélokra kidolgozott, modern laptájolók a versenyzők igényeinek megfelelően gyors és pontos mérések elvégzését teszik lehetővé. A tájoló tulajdonképpen iránytű, amely forgatható szelencében elhelyezve, iránymérésre alkalmas. A tájékozódási verseny irány- és távmérések sorozatának is tekinthető, amelyen a versenyző irányokat vesz le a térképről és a terepről, távolságméréseket végez a térképen és a terepen.

A tájolót az irányok levételére szerkesztették. A tájoló lapján mm beosztás és különböző méretarányú léptékek vannak begravírozva, hogy a térképtávolság mérésre is alkalmas legyen. Néhány típusra lépésszámláló korongot is szereltek.

A versenyző számára fontos a tájoló gyors, beidegzett, automatikus használata, mert ezzel időt nyer, amelyet más taktikai- és technikai elemekre tud fordítani.

„Dugóka” és laptájoló egy kézben

A térkép tájolása

Tájolásnál a térképet úgy kell fordítani, hogy a térképen lévő északi nyíl a tájoló tűje által mutatott tényleges északi irányba mutasson.

A tájolásnál a térkép abba a helyzetbe kerül, hogy a versenyző olyannak látja maga körül a tereptárgyakat, amilyennek a térképrajzoló látta. A tájolt térképen a térképnek ebben a valóságos helyzetében minden irány azonos a terepen lévő megfelelő irányokkal. Ha például a versenyzőnek el kell döntetnie, hogy több különböző irányú út közül melyiken áll, a térkép északját a tájoló északjára kell fordítani, azaz a térképet be kell tájolni, s máris azonosíthatja az utakat. Röviden elég annyit megjegyezni: északot az északra!

A tájékozódási verseny

A versenyrendezőség feladata a szervezéstől az eredménylista összeállításáig tart.

A rendezőség biztosítja a versenytérképeket, amelynek a terepet hűen kell ábrázolnia. A méretarány 1 : 15 000 vagy 1 : 10 000 lehet, amit a MTSZ engedélyével adtak ki.

A terep kiválasztásánál fontos, hogy azt könnyen lehessen megközelíteni. A versenyközpont olyan épületben legyen, ahol a versenyzők részére az öltözködés és a tisztálkodás lehetősége biztosított.

A pályakitűzőnek a versenypálya kialakításánál a Nemzetközi Pályakitűzési Normák szerint kell eljárnia.

A pálya a rajtvonaltól a célig tart. A rajtot mindig szabadban kell elhelyezni. Ha előre berajzolt térképet kapnak a versenyzők, akkor az időrajt és térképrajt helye azonos. Ha nem, akkor a versenyző saját ideje rovására a rajtvonal után 25 m-re kifüggesztett utasítástérképről átmásolja az ellenőrző pontokat. Rajzolóeszközt a rendezőség biztosít. Ezután a versenyző képességei alapján igyekezzen teljesíteni a feladatokat.

A pálya számozott ellenőrző pontokból áll, amelyeket a versenyző sorrendben köteles érinteni. Az ellenőrzőpont csak tereptárgy lehet! Az ellenőrző pont 30 × 30 cm-es általában piros-fehér színű, háromoldalú hasáb, úgynevezett bója, a pont jelével (számával).

A ponton való áthaladást a versenyző a rajtnál kapott versenyzői kartonon, bélyegzéssel, újabban elektronikus eszköz érintésével („dugóka”) igazolja. A bélyegzőt, lyukasztót, „dugóka” érintő lapot, a bója 1 m-es körzetében kell elhelyezni.

Az ellenőrző pontoknál lévő pontőr (versenybíró) felírja a versenyző rajtszámát és átfutási idejét.

A versenyző akkor teljesíti a feladatait, ha elérkezett a cél előtti, ún. befutópontig, a verseny utolsó ellenőrző pontjához. Innen már nincs tájékozódási feladat, gyorsan be kell futni a célba. A befutószakaszt piros-fehér szalaggal jelölik. A célt és a rajtot is jól látható felirattal kell jelölni.

A verseny befejeztével a versenyzőnek le kell adni a kartont és ezzel számára véget ért a verseny.

Az eredményhirdetés után a rendezőségnek le kell bontani a pályát és a versenyjegyzőkönyveket meg kell küldeni az egyesületeknek.

A versenyek

Fajtái:

Rendszere:

Fordulói:

Formái:

Típusai:

A hivatalos VB program

Fontosabb szabályok

A versenyző felszerelése

A versenyzők felszerelésének minősége az egyesület, illetve a versenyző anyagi lehetőségétől függ. Lehet olcsóbb, de költségesebb is.

A kezdő versenyzőnek elegendő a legegyszerűbb ruházat is (pl. pólóing, tornanadrág, tornacipő) és egy megbízható tájoló.

A magasabb szintű versenyeken ajánlatos hosszú lábhoz simuló nadrágban futni, hogy iránymeneteknél a bokrok, bozótok ágaitól sérülés ne fordulhasson elő. Nagyon praktikus a svéd mintára készült nylon ruházat is: nem akad bele a tüske, nehezebben szakad, futás közben jól szellőzik.

Kezdőknek megfelel a magas szárú tornacipő, de akik komolyabb versenyeken is indulnak ajánlatos a gumistoplis, vászon felsőrészű cipő a felfelé és lefelé, oldalazó futásnál a csúszás kiküszöbölése céljából.

A fejlámpa használata az éjszakai versenyeken ajánlatos, mely kellő távolságra előrevilágít. A térképet is előnyösebb fejlámpával megvilágítani, hogy a versenyző mindkét keze szabadon maradjon a térkép és a tájoló használatára. A lámpa elemeit derékra csatolt övvel rögzítik. Napellenzős sapka viselete meleg időben ajánlatos: megvéd a napsugaraktól.

Térképtartó használata szükséges, amely egyszerű átlátszó műanyag tok. Védi a térképet az időjárás és a terep kedvezőtlen körülményeitől.

Ha a térkép megázik nehézzé, esetleg lehetetlenné teszi a tájékozódást, futás közben, ha szabadon lobog a kézben, az ágakhoz, bozóthoz csapódva könnyen elszakadhat.

A tájoló fontos eszköze a versenyzőnek.

Melegítő vagy szélkabát használata inkább a verseny befejeztével szükséges egészségvédelmi okokból.

A versenyzők besorolása

A tájfutó versenyzőket nemük, életkoruk (korosztályuk), elért eredményük, illetve minősítésük alapján sorolják be. A versenyeken ezeknek megfelelően indulhatnak és értékelik az eredményüket.

A női versenyzők jelölése „N”, a férfiaké „F”.

Az életkorukat lényegében egyszerűen a versenyzők életkorának megfelelő számmal jelölik.

A minősítésüket „I.–II.–III.” római számokkal jelölik.

A leírtak alapján a versenykiírásban a következőféleképpen jelölik az indulásra jogosultakat:

N 11, N 19 I., N 31 B, F 21 I., F 43 B. stb. Felnőtt férfiak részére hosszú távú (H) versenyeket is rendeznek, amelynek jelölése FH 21.

Magyar Tájékozódási Futó Szövetség

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon/fax: (+36 1) 460-6801, (+36 1) 460-6802

E-mail: <iroda@mtfsz.hu>

WEB: http://mtfsz.hu

Szabad fordításban a taekwondo nem más, mint a lábbal és kézzel küzdés művészete. Koreai harcművészeti ág, mely több ezer éves és nemcsak egy önvédelmi sport. A taekwondo pontos fordításban a láb (tae) és kéz (kwon) művészete, útja (do). Jóllehet a kéz és a láb is használható a küzdelem során, a sportág leginkább a rúgáskombinációkon alapszik. A taekwondo azonban nem csak egyszerűen ütés és rúgás, nemcsak önvédelmi rendszer vagy küzdősport, hanem ennél sokkal több. A koreaiak megközelítésében életút, életforma, melynek célja, hogy a taekwondo gyakorlása révén harmonikusan fejlődjék a szellem, a lélek és a test.

Nemzetközi múlt

Egész Korea történelmét végigkísérte kialakulása. Jól felkészített hadseregre volt szükség egészen az időszámítás előtti időktől, az egymással viszálykodó három királyság korában, majd a betolakodó japánokkal szemben vívott harcokban. Erős befolyással volt a mai taekwondo kialakulására az évszázadok folyamán elterjedt harci, önvédelmi irányzatok keveredése (szubak, szubyokta, taekkyon, szubakhi stb.), valamint a buddhizmus térhódítása is.

A modern taekwondo oktatásának alapját az ősi Hwarangdo (virágzó férfiasság útja) elnevezésű elit hadsereg tanaiból vette át, melynek öt fő pontja van: 1. Légy hű hazádhoz és királyodhoz! 2. Légy engedelmes szüleidhez! 3. Légy tisztességes barátaidhoz! 4. Soha ne hátrálj meg a harcban! 5. Csak az igazságért ölj! E tanok szerint nevelt harcosok az országban utazgatva hirdették és terjesztették a szubakot (kéztechnika) a VII–X. században. Már ebben az időszakban valódi rekreációs sporttevékenységgé vált a szubak, mely a katonai kiképzés mellett a harc-művészetek iránt érdeklődő emberek egészségét és fizikai állapotát is fejlesztette.

Bár a konfuciánizmus miatt a Li-dinasztia idejében a harcművészetek kissé háttérbe szorulnak és nyílt gyakorlásukat csak a hadseregben engedélyezték, a lelkes lakosság mégis megőrizte és családi hagyomány útján adta tovább az ősi tudást. A fejlődés példájaként 1790-ben elkészült az első illusztrált könyv, mely a harcművészeti ágakat mutatta be.

Az 1909-es japán megszállás újabb akadályokat állított a harcművészetek fejlődése, terjedése elé. Szigorúan tiltották gyakorlásukat, de ezzel a szigorral csak az ellenkező hatást érték el. Sokan Kínában vagy buddhista templomokba visszahúzódva fejlesztették mesteri szintre művészetüket. Ilyen mester volt Song Dokki (1893–1987), aki hagyományőrző tanításaival maga köré gyűjtötte a tanulni vágyókat. A japán megszállást követően, újra töretlenül terjedt a harcművészeti láz. A judo, a kung-fu és a karate hivatalos megjelenésével fokozatosan nőtt az érdeklődés a lakosság körében. Sorra alakultak a klubok, melyek egy-egy neves mester köré szerveződtek. Az első hagyományos koreai harcművészeteket oktató iskola 1945-ben nyílt Szöulban, majd ezt még számos követte, azonban ezek teljesen eltértek a taekkyon (lábtechnika) és a szubak (kéztechnika) irányzatoktól. Időközben a hadsereg ismét alkalmazni kezdte a harcművészeteket a katonák kiképzésében. A koreai háborúban már újra harcművészetekben edződött, felkészült kommandósok harcoltak.

A háború után folytatódott a küzdősportok térhódítása, újabb egyesületek jöttek létre, szervezetek alakultak, mint a Független Dangsudo Szövetség. Majd 1955. április 11-én több iskola vezetője összeült és megegyezett, hogy a hagyományos koreai harcművészeti ágakat ezentúl egységesen taekwondónak hívják, mely elnevezés ötvözi a két legfőbb irányzatot: a taekkyont és a szubakot. 1959-ben létrejön a Koreai Taekwondo Szövetség. Bár a különböző ágak teljes egysége még sokáig csak gondolat maradt, 1965-ben mégis valamennyi koreai nemzeti harcművészeti ág belépett a Koreai Taekwondo Szövetségbe.

Egy évvel később Szöulban az első nemzetközi szervezet a Nemzetközi Taekwondo Szövetség (International Taekwondo Federation ITF) is megalakult, 1973-ban egy másik szervezetet, a Taekwondo Világszövetséget (World Taekwondo Federation WTF) keltették életre. A folyamat megállíthatatlan volt.

Hamarosan már európai szövetségis működött. 1976-ban az Európai Taekwondo Unio (European Taekwondo Union ETU) már az európai tagszövetségeket koordinálta. Közben a WTF a Nemzetközi Sportszövetségek Szövetségei soraiba is felvételt nyert. 1980-ban teljesült az, amit minden sportág képviselője, versenyzője áhít, bekerülni az olimpiai családba. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalosan elismerte a WTF-et. 1981-ben már a Világjátékok (World Games) programjában is szerepelt. A sportág első világbajnokságát 1973-ban, az Európa-bajnokságot 1976-ban rendezték meg. A taekwondo az olimpiai játékok műsorában először 1988-ban, Szöulban mutatkozott be. Barcelonában szintén bemutató versenyként volt jelen, majd 1994-ben a NOB programbizottsága hivatalosan is az olimpiai sportágak közé sorolta a WTF taekwondot.

A taekwondo legjobb versenyzőit természetesen a koreai válogatottban találjuk, de kiváló eredményeket értek el az elmúlt években az irániak, thaiföldiek, spanyolok, kínaiak, franciák, görögök is. A sportág ugyan még fiatalnak számít az olimpiákon, de mind a nőknél, mind a férfiaknál már lejegyezhetünk kétszeres olimpiai bajnokokat: Csen Csung (Koreai Köztársaság) és Steven Lopez (USA).

Hazai múlt

1989-ben született meg a magyar WTF taekwondo. Ebben az évben alakult meg az első WTF egyesület. Ugyan taekwondóval már jóval korábban foglalkoztak hazánkban, azonban az olimpiai elismertséget csak a WTF szakág kapta meg, így sokan átpártoltak és a WTF-ben folytatták sportolói pályafutásukat. Patakfalvy Miklós Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes, kiváló sportember, elszánt munkával és néhány követővel létrehozta a WTF Taekwondo Szakbizottságot, melyből 1990-ben létrejött a Magyar WTF Taekwondo Szövetség. A gyors szerveződésnek köszönhetően a szövetség szinte azonnal felvételt nyert az európai és a világszövetségbe is.

Az első országos WTF versenynek Szeged adott otthont, majd ezt követően a szakág folyamatosan fejlődött, erősödött. A legjobb versenyzők rendszeres pontszerzői voltak a világversenyeknek. Engrich Marianna (1996-ban tragikusan fiatalon elhunyt) korábban többszörös világ- és Európa-bajnok volt, az új szakágban is EB éremig jutott. Urbán Balázs, Salim Gergely, Marosits Tünde, Hórvölgyi Eszter több érmes és pontszerző helyezése a sportág töretlen hazai fejlődését igazolta. 2000-ben, Sydney-ben, Salim Józsefnek köszönhetően a magyar WTF taekwondo megszerezte az első olimpiai pontjait is egy értékes ötödik helyezéssel.

Ma a legeredményesebb magyar taekwondósok: Tóth Balázs és Kotsis Edina.

Versenyszabályok

A versenyek alkalmával a sportolók védőfelszerelésben egy 12 × 12 méteres páston küzdenek (küzdőtér 10 × 10 m). A mérkőzések a férfiaknál 3 × 3 percig, míg a nőknél 3 × 2 percig tartanak. A küzdelmeket súlycsoportok szerint bonyolítják le. A küzdelem „full-contact” formában zajlik, tehát a találatokat a kijelölt területre teljes erővel kell bevinni. Az öv alatti terület támadása tilos, valamint a fej kézzel történő ütése is tiltott. Miközben a tiszta rúgások és ütések egy-egy pontot jelentenek, a büntetéseket fél, illetve egy ponttal osztják. Egypontos büntetés (gam-dzseom) jár azért, ha valaki szándékosan az ellenfele hátát támadja, vagy eldobja, elgáncsolja. Mínusz fél pont (kjong-go) jár, ha lefogjuk, ellökjük vagy megráncigáljuk a vetélytársat, netán hátat fordítunk neki vagy sérülést szimulálunk. A félpontos büntetés csak akkor jelenik meg az eredményben, ha egy másodikat is begyűjtött belőle a delikvens. A meccseket egy vezetőbíró és három pontozóbíró értékeli elektronikus pontozórendszer segítségével. A nemzetközi versenyektől az olimpiai mérkőzések kissé eltérnek, hiszen nemenként csak négy súlycsoportban hirdetnek győzteseket az egyébként nyolc súlycsoport helyett.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (súlycsoportok)

Férfi súlycsoportok (kg): 58, 68, 80, +80.

Női súlycsoportok (kg): 49, 57, 67, +67.

Magyar Taekwando Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460 6846

Fax: (+36 1) 460 6847

E-mail: <info@wtftaekwondo.hu>

WEB: www.wtftaekwondo.hu

A teke golyókkal és bábukkal űzött sport, ill. játék. A 28,5 m hosszú, többsávos (sávonként 1,7 m széles) pálya első 6,5 m-e a játéktér, pályatest felőli végén az 5,5 m hosszú és 35 cm széles gurítódeszkával. Az általában fehér műanyagból készült kilenc bábu magassága egyenként 40 cm, tömege 1750–1800 gramm. A tekegolyó tetszőleges színű tömör műanyag, átmérője 16 cm, tömege 2,8–2,9 kg. A versenyzők összesen 120-at gurítanak (négy pályán 30–30-at), amelyek fele teligurítás (minden gurítás kilenc bábura történik), másik fele tarolás (addig gurítanak, amíg minden bábu le nem dől).

A tíz bábuval játszott teke a bowling. Itt a pálya hossza 18,3 m, egy sáv szélessége 107 cm. Az 1-től 10-ig számozott, műanyagból készült bábuk magassága 38,1 cm, tömegük 1530–1640 gramm. A golyó átmérője 21,6 cm, súlya maximum 7,25 kg. A golyón ujjtartó lyukak vannak a biztosabb golyófogáshoz.

Nemzetközi múlt

A sportszerűen űzött tekejáték kezdési időpontját nehéz megjelölni. Tény, hogy Guths-Muts a német torna sportolója 1796-ban már sportszerű játékok között emlegeti a tekét, s írja: „az ifjúság és az ifjúság barátai testi és szellemi üdülését szolgálja”. Hozzáteszi, hogy a tekézés sok tekintetben nemesebb, mint a kártyajáték.

„A tekejáték a tekepályán kedvtelésből, szórakozásból vagy sportszerűen is űzött játék, amelyben a tekegolyókkal a pálya végében felállított bábuk feldöntése a cél: kuglizás.” (A magyar nyelv értelmező szótárából.) Az idézett értelmező mondatban szerepel egy „is” szócska: sportszerűen „is” űzött játék... Hogyan jutott el a tekézés az is-ig? Kezdjük itt.

Igaz-e, hogy már az ókorban is tekéztek? Különböző feltevések vannak a tekézés múltjáról. Akadnak olyanok, akik szerint a tekézés az ókori görögök korából származik. Tudományosan azonban ezt ez idáig senki sem tudta bizonyítani, írásos emlék a mai napig nem került elő.

Írásos forrás a tekézés eredetéről van, de ez nem nyúlik vissza az ókorba. A tekézés múltjáról szóló első emlék Hugó von Trinberg, thauerstadti iskolaigazgató (1260–1309) „Der Renner” című 2700 strófás költeménye. Ebből megállapítható, hogy a tekejátékot a XIII. században már nemcsak ismerték, hanem szerfelett kedvelték is. A legtöbb utalás arra mutat, hogy a tekézés kedvelői a nép soraiból kerültek ki. A tekézés kizárólag ünnepélyeken jelentkezett: búcsúkon, vásárokon, lövészeti ünnepségeken tekéztek – mindig szabadban.

A dobással és a gurítással űzött tekézés lényegében eltért egymástól, így a játék berendezése is más volt. „Egy négyszögletes vagy kerek térség volt középen a céllal, afelé dobták a golyókat.” – olvashatjuk a fennmaradt iratokban.

A XV. században a vendéglősök rájöttek, hogy a tekejáték népszerű üzleti vonzerő, s a kocsmák mellé mind többen építettek kezdetleges kuglipályákat.

A XVII. századból egy pompás német fametszet tanúskodik a tekézésről. Eleinte kemény földön gurították a fagolyókat. Később agyagréteget kentek a pályára, melyet marhavérrel is kevertek. A pálya így is elég göröngyös maradt. Később tölgyfapallókat raktak a pályatestre, majd a nap ellen lugasokkal védték a dobóteret.

A sok különböző tekeegyesület közös szabályokban egyezett meg, s ez a tömörülés elkerülhetetlenül szövetség alakításához vezetett. Az elsőt 1885. június 7-én, Drezdában alakították meg a Német Tekeegyesületek Központi Szövetsége elnevezéssel. A szövetséghez 227 egyesület csatlakozott, s célul tűzték ki, hogy a szórakoztató játékból testnevelő sportág legyen. Két évvel később Németországban megalakult az országos szövetség. A németek úttörőmunkát végeztek e játék sportággá alakításában.

Az első országos szövetség megalakulása után elég későn, 1926-ban Stockholmban alakították meg az Internationale Bowling Associationt (IBA). Annak idején még csak az amerikai, illetőleg ahogyan ma hívják Bowling (parkett) pálya volt ismert. A II. világháború alatt az IBA szétesett. A háború után Ausztria tette meg az első lépést. Nem volt semmiféle nemzetközi szövetség, mégis meghirdette 1949-ben az Európai Bajnokságot.

1952. január 27-én a sportág nemzetközi kongresszusán megalakították a nemzetközi szövetséget. Így jött létre a Federation Internationale das Quilleurs (FIQ), amely szárnyai alá vette mind a négyfajta tekézést (bowling, aszfalt, pallós, ollós).

Magyarország 1953-ban került be a nemzetközi szövetség sorába. E hosszú menetelés után számos tagszövetséggel került a nagy nemzetközi szövetségek sorába.

Hazai múlt

Honnan ered a teke szó?

Hazánk történetében már a középkorban szerepelt a teke szó. Tekének nevezték azt a kőgolyót, amelyet harci eszközként az ostromló vár faláról a támadó ellenségre gurítottak. Későbbi költeményekből láthatunk példát arra vonatkozóan, hogy az ostromlóknak is volt tekefegyverük, nemcsak a védőknek:

„Százezrek fogják kapudat döngetni tekéddel.” – Vörösmarty Mihály

„Ádáz Ali tábor durrog alatt s rombolja tekékkel a sziklafalat.” – Czuczor Gergely

Mivel a háborúban használták a tekét, szerepelt a harci gyakorlatok között is: lovagok, harcosok, haditengerészek népszerű sportja lett a középkorban. Nehéz játék volt, mert rátermettséget, erős testi munkát, nagy figyelmet kívánt.

Nálunk Mátyás király idejében a nép közkedvelt játéka lett, amely lényegesen eltért a mai tekézéstől, de hasonló elemek akadtak benne. A haditechnika fejlődésével nem igényeltek nagy fizikai kifejtést a harci gyakorlatok, így a harci játékok közül lassan eltűnt. Helyébe nálunk is a kuglizás jött.

A tiltó rendelkezések ellenére mégis újjászületett a tekézés, megszűnt az ellenszenv. A fürdők bérlőinek megengedték, hogy a söntésben a sakkon kívül a tekejátékot is bevezessék. A kocsmárosok is egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottak a tekézés iránt, s hogy a törzsvendégeket megtartsák, befedték a tekepályákat. Így a pályák télen is használhatók lettek. Ezek a pályák még mindig házon kívül álltak.

A tekejáték népszerűségére a városi lakosság is felfigyelt, köztük olyanok, akik nem jártak kocsmába. A lelemény az építőipari vállalkozókat sem hagyta közömbösen, akik tekepályákat kezdtek építeni házakba, termekbe, pincékbe. Vasból, gipszből, cementből, márványból (!), aszfaltból építettek pályákat, parkettel, linóleummal, aszfalttal, deszkával borították a pályákat. Tökéletesítették a golyófogó verseket, a golyóknak visszafutót szereltek fel, a bábuk és a golyók egyre pontosabb szerkezetben, jobb anyagból készültek. Nem sokkal később eredményjelző berendezések születtek, s az utóbbi évtizedekben megszülettek a több folyosós automata tekepályák is. Itt már nem emberi kézzel történt a bábuk felállítása, a golyók visszagurítása. Ez lényeges áttörés volt a tekesportban. A felszerelések technikai fejlődésével megszülettek a szabályok is. Így jutottunk el a kuglizástól a sportszerűen űzött játékokig.

A Magyar Tekeszövetség 1934. június 17-én alakult meg. Egyesületek, szakosztályok jelentkeztek a tekeszövetségbe, de rajtuk kívül nagyobb építő cégek is, akik sportszeretetből felajánlották készségüket tekepályák építésére, azok technikai felszerelésének kivitelezésére. Korábban Németországban és Csehszlovákiában kellő tapasztalatokat szereztek a területen. Így megoldódhatott a legnehezebb akadály, a versenypálya építésének kérdése.

Vidéken, különösen a szegedi tekézőknél nyilvánult meg nagyobb aktivitás, akik a MTSZ megalakulása után nem sokkal kitűzték a Dél-magyarországi Alszövetség megalakulásának időpontját.

Ennek a sportnak is vannak nyílt és titkos ellenzői, ellenségei. Jelentkeztek gúnyolódók és a humorizálók éppen úgy, mint a magyar vízipóló sportnak és asztalitenisznek a megindulásánál. Az ország mind a 19 megyéjében van Megyei Tekeszövetség, amely a teke szakosztályokat fogja össze.

A teke nemcsak a férfiak körében hódított, hanem a nők körében is talált hódolókat.

Az igazi fejlődés 1945 utánra tehető. Például 1943-ban 908 igazolt versenyzője volt a sportágnak, míg 1967-ben már 22 000; 1943-ban 38 tagegyesülete volt a MTSZ-nek, 1967-ben ez a szám 340-re növekedett; a tekepályák száma 1943-ban 27, 1967-ben már 190.

A tekesport legjelentősebb magyar alakjai a kilencszeres világbajnok Csányi Béla és a nyolcszoros világbajnok Kovácsné Grampsch Ágota.

A tekézés fajtái

A tekézésnek két fajtája terjedt el, amelyekben hivatalos versenyeket rendeznek:

A tekézésnek e két fajtája a legelterjedtebb a világon, de ezen kívül még létezik például a kanadai ötbábus bowling és a lapos zöld teke is.

Meg kell említeni, hogy az 1960-as évektől ismert volt a lengőteke, amelyet elsősorban üdülőkben, strandfürdők területén, vállalati sporttelepeken a dolgozók szabadidős sportjaként űztek. Hivatalos versenyeket azonban nem rendeztek e területen. Ma már ritkán találkozhatunk a tekézés e módjával.

A tenisz speciális ütővel játszott labdajáték. A játék célja átütni a labdát a háló felett oly módon, hogy a kijelölt területen érjen földet, és meghiúsítsa az ellenfél minden kísérletét a labda visszaütésére. A játékot hálóval kettéosztott pályán játsszák. Két játékos vagy két pár küzd egymással. Aszerint, hogy hány játékos játszik egymás ellen, egyes, páros (vegyes páros) játéknak nevezzük. A teniszsport iránt nemcsak hazánkban, hanem az egész világon igen nagy az érdeklődés, és a tenisz ma – az amatőr és a profi játékosok számát tekintve – a legnépszerűbb sportágak egyike.

Nemzetközi múlt

A történelemben jártasak szerint a játék őse Rómában keletkezett, és első kísérletének a trigon nevű labdajátékot tekintjük. A trigont hárman játszották, ahol a játékosok háromszög alakban helyezkedtek el. Később a játékteret falakkal vették körül, ami a játéktér tartozéka lett. A szabadtéri változat népi játék maradt, a labdaházi változat azonban bevonult az előkelőségek udvaraiba, palotáiba.

Kezdetben a labdát nyújtott tenyérrel, puszta kézzel ütötték, és a játék lényegét (a maihoz hasonlóan) a labda ütése és visszaütése képezte.

Később a játékhoz pergamennel borított faütőt, úgynevezett battoirt használtak, amelyet a XV. század végére bélhúrral váltottak fel. A mai teniszütő ősét, pontosabban keretét fából és csontból készítették.

A tenisz elnevezése egyesek szerint a görög taino (feszíteni) és a taenia (zsineg) kifejezésekből keletkezett, azonban sokkal valószínűbb, hogy a paume játékban használt tenez (fogadd) szó őse.

1870 táján Walter Clopton Wingfield kitalált egy füvön játszható ütős játékot, melynek pályája a háló vonalában keskenyebb az alapvonalaknál. A játékot sphai-ristike névre keresztelték, ebből lett 1877-ben a lawn tenis, amelynek pályája megegyezett a mai teniszpályáéval.

1875. május 24-én adta ki az első teniszkódexet Marylebonban, melyben a háló magasságát 1890-ben határozták meg véglegesen, a labda súlyát pedig 1902-ben.

1877. július 9-én tartották meg az első brit bajnoki tornát, amelyet mindmáig nem hivatalos világbajnokságnak tekintenek.

Az első nemzetközi mérkőzést 1883-ban játszották Wimbledon gyepén.

Európában a salakpályás versenyek kezdtek hódítani. Később a „nem hivatalos” salakpályás világbajnokság helyszíne Párizs lett.

Észak-Amerikában 1881-ben, Angliában 1888-ban alakult meg a nemzeti szövetség. Utóbbi hosszú időkre a sportág irányadó testületévé vált az egész világon.

A csapatvilágbajnoki vándordíjat (Davis Kupa) Dwight Filley Davis alapította 1900-ban, és az első mérkőzést 1900 augusztusában, Bostonban bonyolították le.

A tenisz hosszú ideig az olimpiák műsorán is szerepelt.

A Nemzetközi Lawn Tennis Szövetség 1913. március 1-jén alakult.

1968-ban jelentős döntést hozott az ILTF: az ún. „nyílt egyéni versenyek” kapui megnyíltak a hivatásos játékosok előtt.

A hetvenes évek elején jelent meg a pontszámításon alapuló versenysorozat az ATP (Association of Tennis Professionals). Az 1972-ben, Forest Hillsben megalakult Hivatásos Játékosok Szövetsége által kiadott rangsor fontos szerepet játszik a világ teniszéletében.

Az Európai Tenisz Szövetség, az ETA (European Tennis Association) 1975-ben alakult meg Rómában. A Nemzetközi Tenisz Szövetség 1877-ben törölte a „Lawn” kifejezést az elnevezésből, az új név tehát: ITF. A szövetség jelenleg 205 tagországgal rendelkezik.

A legutóbbi olimpiákon egyesben (férfi, női) és párosban (férfi, női) hirdettek bajnokot.

A sportág meghatározó országait nehéz lenne felsorolni, hiszen a világ majd minden szeglete büszkélkedhet kiváló játékossal. Talán az amerikaiak számítanak a legjobbaknak. Az olimpiák történetében az angol Reginald Doherty három aranyérme kíván még említést.

A mai teniszélet legmeghatározóbb személyiségei az ATP ranglista első helyezettjei.

Hazai múlt

Mátyás király korához kötődik a tenyérjátékhoz fűződő első írásbeli emlék. A XVI. században Miksa császár labdaházat épített Pozsonyban.

A XIX. század közepén használatos volt a sárospataki vár labdaháza is. Gróf Széchenyi István nyugati utazásain megismerte és megkedvelte a tenyérjátékot, és 1846-ban játszott is Sárospatakon.

A gyeptenisz mindössze hat évvel később vált ismertté, mint Angliában. Az első ilyen pályát Zsigmondy Pál építette 1881-ben a városligeti Fasorban. A Lóversenytéren egy főrangú társaság alapította 1883-ban az első tenisszel foglalkozó egyesületet Budapesti Lawn Tennis Egylet néven.

Balatonfüreden a Stefánia Yacht Egylet 1886-ban egy úgynevezett labdázó helyet létesített. Egy évvel később műsorra tűzték a gyepteniszjátékot is, és 1888-ban már az első teniszversenyt is lebonyolították.

Az első nyilvános versenyt a szabadkai Achilles SE rendezte meg 1893.szeptember 16-án Palicson, és még ugyanebben az évben jelent meg a teniszszabályok első magyar kiadása is.

Az első bajnoki díjat Pálffy Paulina szerezte meg a férfi játékosok előtt.

1907. április 7-én a BKE városligeti csarnokában megalakult a Magyar Országos Lawn Tennis Szövetség.

1923-ban megnyílt a városligeti fedett pálya, és megkezdődtek a csapatbajnoki mérkőzések is a Kertész Tódor vándordíjért.

1924 májusában Magyarország együttese első ízben vett részt a Davis Kupa küzdelmeiben Dániával szemben azonban 3 : 2 arányban alulmaradt.

Wimbledonban 1925-ben jelent meg az első magyar játékos. Kehrling Béla férfi párosban rögtön a harmadik helyen végzett, majd két évtizeden át szinte egyedül képviselte a hazai teniszsportot.

A második világháború után a magyar teniszsport jelentős sikereket könyvelhetett el. Asbóth János 1947-ben Párizsban megnyerte a férfi egyest, majd 1948-ban Wimbledonban harmadik lett. Tíz évvel később Körmöczy Zsuzsa is diadalmaskodott Párizsban, Wimbledonban pedig harmadik helyezést ért el, és a világranglista második helyére került.

Később Taróczy Balázs nevét kapta szárnyra a világhír. Manapság pedig Szávay Ágnes a legeredményesebb magyar teniszező.

Tapavicza Momcsillo mindjárt az első újkori olimpián bronzéremmel mutatkozott be a férfi egyes versenyben, azóta sajnos nem születtek magyar helyezések.

Versenyszabályok

A játékos(ok) a háló két egymással szemben levő oldalán állnak fel. A szabályszerű adogatás és fogadás után a labdát kijelölt vonalak között (a vonalak hozzátartoznak a pálya össz-méretéhez) a pálya egyik oldaláról – a háló felett – a pálya ellenkező oldalára ütik, mindaddig, míg az egyik játékos hibájából be nem fejeződik a játék. Ezek a labdamenetek az eredményszámítás alapjai. A párost szélesebb pályán játsszák. Szabályai, az adogatás sorrendjének kivételével, az egyes játékkal egyeznek meg.

A játék az alapvonal mögötti adogatással indul, melynek lehetősége minden játék után a fogadó játékosra száll át. A hibás első adogatás (szerva) megismételhető, és ha ez is szabálytalan, akkor az adogató kettős hibát követ el. A játék pontját automatikusan a szervát fogadó játékos kapja.

A mérkőzés során vagy röptével, vagy maximum egy földet érés után ütővel eltalált és háló felett az ellenfél térfelére érkező labda maradhat játékban.

Páros játék során a partnerek minden játékban felváltva fogadják az adogatást. Egy labdamenet alatt a párok felváltva ütik meg a labdát, és mindegyik pár bármelyik tagja visszaütheti.

Mérkőzés közben a labda megérintheti a hálót, vagy megkerülheti a hálótartó oszlopot, ha ezt követően a megfelelő térbe esik

Az a játékos, aki megnyer egy labdamenetet – az állástól függően – 15, 30 vagy 40-et írnak a javára. A negyedik pont megnyerése (egyenlő esetén két pont különbségig kell játszani) után játékot („game”) nyer a kérdéses játékos. Az a sportoló, aki előbb nyer hat játékot minimum 2 nyert játékkülönbséggel, megnyeri a „set” játszmát. Ha az eredmény 6 : 6, rövidítés következik.

1976. január 1-től érvényes a „Játszma Befejező Számolási Rendszer” (Tie Break Scoring System, TBSS). Innen származik a nálunk elterjedt név, a rövidített játszma, amely 6 : 6-os döntő játszma állásnál alkalmazható.

Az a teniszező diadalmaskodik, aki hamarabb nyeri meg a második vagy harmadik (versenykiírástól függ) szettet.

Nemzetközi mérkőzések hivatalos személyei: egy játékvezető, akinek egy hálóbíró, több vonalbíró és lábhiba-bíró segédkezik.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (férfiak–nők)

Egyéni és páros.

Magyar Tenisz Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest, Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6807

Fax: (+36 1) 460-6809

E-mail: <tennis@interware.hu>

WEB: http://www.mtsztenisz.hu

Ősi ütős játék a tollaslabdázás, melyet egyéni, páros és vegyes páros formában játszanak. A könnyű tömegű labdát a két térfél között kifeszített háló fölött úgy ütik át a játékosok az ütővel, hogy az ellenfél ne tudja azt visszaütni. Az a győztes aki, vagy akik hamarabb elérik a játszmához szükséges pontszámot.

Nemzetközi múlt

A tollaslabdázás ősrégi tevékenység, évezredekkel ezelőtti játékokból ered. Ősei közül említésre méltó a kínai „dsi-dsien-dsi”, az aztékok „indiaco”, a görögök „szférika”, a rómaiak „paganica” és a japánok „oibane” nevű játéka. Amerikából az indiánok „indiako” játékát spanyol hajósok hozták át Európába. Ezt később Franciaországban és Olaszországban is játszották.

Mégis a tollaslabdázás igazi elődjének Európában a „jeu volant” (repülő játék) tekinthető, melyet a XVII. századtól kezdve előszeretettel játszottak az uralkodói udvarokban. Több festmény, művészeti alkotás született ekkor, melyek ihletését tollaslabdázó urak és úrnők adták. Rendszeresen játszotta a játékot IV. Henrik francia és I. Jakab angol király is, de a svéd uralkodói udvarban is gyakran hódoltak az ilyen jellegű tevékenységnek.

A tollaslabda mai formáját brit katonatisztek játszották, és kezdettől fogva versenyeztek is. A játékot Indiában ismerték meg 1860 táján „poona” néven és honosították meg Angliában.

Az első versenyt 1872-ben az angliai Badminton városkában, Beaufort herceg birtokán játszották, s innen származik a ma is használatos „badminton” elnevezés.

Bath városában alakul meg az első klub, majd sorra a többi, melyek 1893. szeptember 12-én szervezték meg az Angol Tollaslabda Szövetséget (Badminton Association of England). Még ugyanebben az évben megrendezik az első összangol bajnokságot London külvárosában, Wembley-ben. Ezt a versenyt tekintették évtizedeken át nem hivatalos egyéni világbajnokságnak. A tollaslabdázás egyre népszerűbb lett Európában. A britek után Németországban, Írországban, Dániában is egyre többen hódoltak a játéknak.

A Nemzetközi Tollaslabda Szövetséget (International Badminton Federation, IBF) 1934. július 5-én kilenc ország küldöttei hívták életre, első elnökének sir George Thomast választották. Ma több mint 150 tagszervezetet számlál a nemzetközi szövetség, melynek Magyarország 1970 óta tagja. 1967. szeptember 24-én Frankfurt am Mainban tizenegy ország részvételével létrejött az Európai Tollaslabda Szövetség (European Badminton Union, EBU), melynek jelenleg minden európai ország tagja.

A nemzetközi versenyek közül az IBF 1948-tól bonyolítja le a Thomas Kupa férfi, 1956-tól az Uber Kupa női és 1989-től a Sudirman Kupa vegyes csapatbajnokságot, 1977-től a felnőtt egyéni világbajnokságot, 1983-tól a Világ Nagydíj versenyeket. Az EBU 1968-tól rendez kétévenként felnőtt egyéni Európa-bajnokságot, 1972-től csapat Európa-bajnokságot, valamint 1969-től szintén kétévenként ifjúsági egyéni Európa-bajnokságot és 1975-től csapat Európa-bajnokságot is. Gazdája a Helvetia Kupa „B” csoportos csapat Európa-bajnokságnak, és a Bajnokcsapatok Európa Kupájának.

A tollaslabdázás először az 1972. évi müncheni, valamint az 1988. évi szöuli nyári olimpiai játékokon bemutató sportágként szerepelt. 1992-ben, Barcelonában a férfi és női egyes, valamint a férfi, és női páros versenyszámokkal debütált. Az atlantai játékok óta ötödik versenyszámként a vegyes páros is bekerült a programba.

Hosszú idők óta a sportág meghatározó nemzetei mind férfi, mind női vonalon Kína és a Koreai Köztársaság. Az utóbbi ország versenyzője, Kim Dong Mun két olimpiai elsőséggel is büszkélkedhet (1996–2000).

Hazai múlt

A tollaslabdázás első hazai nyomait a XVIII. század második felében, Mátyus István orvos kétkötetes művében találhatjuk, melyben leírja, hogy úriasszonyok egymással szemben állva dicséretes ügyességgel „tollas laptát tsapdozgatnak”. Az 1930-as években, Dániában járt magyar testnevelők próbálkoznak a játék meghonosításával Budapesten, a László Gimnáziumban és Debrecenben, a Polgári Fiúiskolában, iskolai órák keretében.

Az első egyéni versenyt 1940-ben, Balatonföldváron bonyolítják le, de a sportág megalapítási évének 1960-at tekintjük. Ekkor volt az első hivatalos verseny a Népligetben a Közalkalmazottak Szakszervezete Sportszakosztályának szervezésében, később ezt az első magyar bajnokságként ismerték el, majd egy év múlva ők rendezték az első csapatbajnokságot is. Az első bajnokságot a férfiaknál Rázsó Pál, a nőknél Komjátszeghy Endréné nyerte. Az események ettől kezdve felgyorsultak. A budapesti kerületek sorra megalakították Tollaslabda Bizottságaikat és Szövetségeiket. Létrejöttek az első vidéki klubok. A játék népszerűbb lett és a szabadtérről bevonult a fedett csarnokokba, tornatermekbe.

A Magyar Testnevelési és Sportszövetség 1966. június 3-án ismerte el a tollaslabdázást hivatalos hazai sportágként és létrehozta a Magyar Tenisz Szövetség Tollaslabda Bizottságát. Pár év múlva, 1969. június 1-jén megalakult az önálló Magyar Tollaslabda Szövetség, mely 1970 óta tagja az IBF-nek és 1973 óta az EBU-nak.

Versenyzőink először 1980-ban szerepeltek Európa-bajnokságon, ahol a Vargáné Cserni Éva–Vigh Ildikó páros a legjobb nyolc közé került. 1990-ben vettünk először részt csapat világbajnokságon.

Olimpiára kétszer jutottak ki magyar versenyzők. Először női csapattal vettünk részt Barcelonában, majd Atlantában Ódor Andrea képviselte színeinket. Helyezést nem értek el versenyzőink.

Magyarországon a versenyszakosztályok mellett egyre több diáksport egyesület és szabadidősport egyesület foglalkoztatja a tollaslabdázni vágyókat. Újonc (U13), gyermek (U15), serdülő (U17), ifjúsági (U19), felnőtt és szenior korcsoportok részére rendeznek egyéni és csapatversenyeket.

Versenyszabályok

A tollaslabda játékot életkortól és nemtől függetlenül mindenki űzheti. Szélcsendes időben szabadtéren kötetlen formában, vagy pályán, továbbá tornateremben. Versenysportként a tollast egy 13,40 × 6,10 méteres pályán játsszák. A szabványméretű labdát egy 1,55 m magasan elhelyezett háló fölött kell átütni az ellenfél térfelére. A férfi meccseket 15 pontig, míg a nőkét és a vegyes párost 11 pontig játsszák, két nyert játszmáig. Alapvető szabály, hogy pontot mindig csak az adogató játékos érhet el. A mérkőzést játékvezető irányítja, akinek munkáját a vonalbírók és az adogató-bíró segíti.

Hivatalos olimpiai versenyszámok (férfiak–nők)

Egyéni, páros és vegyes páros.

Magyar Tollaslabda Szövetség

Magyar Sport Háza

1146 Budapest Istvánmezei út 1–3.

Telefon: (+36 1) 460-6903

Fax: (+36 1) 460-6904

E-mail: <office@badminton.hu>

WEB: www.badminton.hu